Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Mizser Attila: Féktáv (Tözsér Árpád: Fél nóta)
I Z L E S E K ÉS POFONOK Mizser Attila F É KTÁV T őzsér Árpád új kötetében rendkívül izgalmasan feszegeti saját határait: a Fél nóta több szempontból is tágítja azt a szövegvilágot, amelyet a szerző eddig megalkotott. Hogy koherensnek és folyton önmagára vonatkoztatottnak, önreflexívnek érzékeljük Tőzsér Árpád költészetét, abban nagy szerepet játszik a szövegközöttiség jelenléte. A saját szövegek termékeny „újrahasznosítása”, több esetben újraírása, valamint a klasszikusok, a kedvelt szerzők megidézése, a parodisztikus-ironikus gesztusok alkalmazása ezúttal is része a kötetkoncepciónak, és ez az eszköz ezúttal sem pusztán valamiféle öncélú költői játékként értelmeződik. Az intertextualitás (az elegancia, ahogyan Tőzsér a művek, beszédmódok és szerzői maszkok között átjárást talál) olyan módszer, amely a bölcseleti és lételméleti tartalmak árnyaltabb, komplexebb kifejezését, a szöveg rétege- zettségének fokozását teszi lehetővé. Az olvasó számára éppen ezért nem is az a valódi feladat, hogy a szöveget fragmentumaiban, filológiai pontossággal azonosítsa, nem az, hogy feltérképezze az egyes versek eredetét, hanem éppenséggel az a kihívás minden Tőzsér-kötet esetében, hogy az újrateremtődő univerzum hangsúlyáthelyezéseit értelmezze. Ez a szerzői invenció érzékelhető a kötet első részét alkotó, A gyöngykapu kitárva... című, 21 versből álló ciklus esetében is. Bár a számozott versek közül jó néhány korábbi kötetekből ismerős lehet, tartalmaz allúziókat, intertextusokat, sőt maga a cím és az alcím (/. S. Bach: 140. kantáta) is kontextusokat von be az értelmezésbe, voltaképp egyfajta otthonosságot, a ráismerés örömét adja az, hogy a létezésre irányuló egzisztenciális és metafizikai kérdésfelvetések (amelyek talán a legfontosabb, legjellemzőbb tematikus aspektusát jelentik a Tőzsér-lírának) ezúttal is jelen vannak. Az egymáshoz mind témájukat, mind poétikai konstruáltságukat tekintve lazán kapcsolódó szövegek újra meg újra az élet, a halál, valamint a költői lét dimenzióira, korlátozottságára és pillanatnyiságára kérdeznek rá. Élet és mű egymásra utal, egymást feltételezi vagy ellenpontozza, a szöveg szerveződése, a mű továbbírása egzisztenciális tényező: „Leállók, hogy utolérhessem magam, / mármint a lét-írással állok le: naplót nem írok / s nem élek. Csikorogva fékez le szavam / a papír előtt, állnak üresen a lapok, a napok, a sírok” (30. oldal); „Most mi legyen? / Hol van, ami nincs? / Hol van a görög szószedetem?” (10.); „Mennyi mindent nem mondtál még el, / s már nem is mondasz el soha, / nincs szavad, az idő nem érvel, / meglapul: ráncban májmoha” (7.). A Tőzsér-szövegvilág szövevényességének egy másik jellemzője, hogy az egymásra következő, egymással párbeszédbe lépő kötetek más-más fénytörésben láttatják az életmű visszatérő dilemmáit. A Fél nóta esetében jó néhány olyan motívum érhető tetten, amely bár korábban is jelen volt, ezúttal (talán az elrendezés, talán a kötet gondolati íve miatt) számomra hangsúlyosabbnak tűnik. Az egyik a test és a fizikai létezés kérdése: a lineáris olvasás során egymást erősítik, egymás teoretikus megfontolásait elmélyítik, árnyalják 90
