Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Szalay Zoltán: A félelem kiterjedése (Szvoren Edina Nincs és ne is legyen című kötetéről)
MAGYAR MINIMUM SZALAY ZOLTÁN A FÉLELEM KITERJEDÉSE Egykor, nem is olyan régen, az újdonság erejével hatott - mondhatni, ugyancsak felbolydította az irodalmi hangyabolyt -, hogy egy prózában az édesapa makacsul és mindvégig megmarad ingatag jelölőnek, istenhazacsalád ide vagy oda. A felfedezés harmonikus tündöklését megakasztotta ugyan ennek a bizonyos prózának egy javított kiadása - egyesek rögvest merészen a realizmus diadalát kezdték hirdetni -, ám nagyon úgy tűnt, most már nem lehet úgy tenni, mintha mi se történt volna. Jöttek is sorban az édesapák, és aligha akadt volna olvasó, aki ezekben az új édesapákban ne a csalafintán csúszkáló jelölőt kereste volna. Ilyen előzmények után itt egy szerző, aki egy nagybetűs Atyáról ír, egy hatoldalas novellában, és hirtelen azt érezzük, ez itt valami más - legalábbis nagyon máshol kell keresnünk a téteket. Szvoren Edina Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének című novellájában, amely a Nincs és ne is legyen című második kötete második írása, egy olyan Atya szerepel, akinek félve figyeljük a pillantása irányát, és görcsös igyekezettel próbáljuk megfejteni borús hallgatását. Alig van történet, abban az aligban viszont nyakig benne vagyunk. Csak nem megint az a fránya referen- cialitás ütötte fel a fejét? Félreértés ne essék, egy pillanatig sem szándékozunk olyasmit állítani, hogy Szvoren Edina azon törné a fejét, hogyan reagáljon az irodalomkritika ilyen-olyan mozgásaira - fontosabb dolga van ennél: a szöveg. Sok helyen olvashattuk, hogy a kritika „nagy lelkesedéssel” fogadta Szvoren Edina 2010-ben megjelent első, Pertu című kötetét - talán mégis találóbb lenne az az állítás, hogy a kritika nagymértékű zavart- sággal fogadta ezt a könyvet, ezeket a tűpontos, kompromisszummentes írásokat, amelyek szerzője gátlástalanul - miközben itt ennek a szónak mindenféle negatív vonatkozása kizárt - használja fel a posztmodern nyelvközpontúság hagyományait, de vállrándítás nélkül túl is lép rajtuk, mert egy nagyon is „földhözragadt” világ érdekli. Nála a színek, hangok, szagok valódi színek, hangok, szagok, s az Atya, akit a fenti novellában megalkot, nem is lehetne jobban hús-vér Atya. Mindeközben téves állítás lenne, hogy „reflektálatlan” nyelvet használ, amit nem minden hátsó szándék nélkül a minimalistáknak szoktak felróni: Szvoren Edinánál éppenséggel szó nem marad reflektálatlanul. Maguk az elbeszélők azok, akik tudatosan viszonyulnak a nyelvhez, és nem átallják mindezt pimasz - és meglehetősen fanyar - humorral művelni. „A nádas melletti telken tudniillik kacsákat tenyésztettek. Ritkán használom azt a szót, hogy tudniillik, ami voltaképp nagypapa kifejezése. A voltaképp is. Nagypapát sosem szólítottam nagypapának” (47.). - Ezek például a Nincs, és ne is legyen című elbeszélés egyik narrátorának szavai. De hasonló példákat máshonnan is idézhetünk: „A babajkó csak egy szó, a férjem is” (A babajkó, 118.). Az olvasónak ilyenkor kedve támad felkiáltani: na persze, csak egy 48
