Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - Szvoren Edina: Aloé vera (novella)
készült fotóm hátoldalára. Azon a fotón vizes és fiús a hajam. Az orvos kezet csókolt, a férjemmel pedig kezet rázott. Beültünk a kocsiba. Ahogy elhelyezkedtem a hátsó ülésen, érezni véltem az anyósom kézkrémének a szagát. Az ablakkurblin és az ajtónyitó fogantyúján zsír csillogott. A könyökömet a kalaptartóra támasztottam, a kézfejem pedig úgy lógott a beszíjazott mózeskosár fölé, mint egy búvóhelyekkel teli akváriumba, amiben nem látszanak a halak. A férjem bekapcsolta a rádiót, és a híreket hallgattuk. Nem tudtam figyelni. Régi, megszokott helyzetekre próbáltam rá a kicsi jelenlétét: a kicsi - meg anyám barátnőjének hintázó szemüveglánca. A kicsi - esti beszélgetések a kerítés lándzsái fölött szomszéddal, postással, szórólapozókkal. A kicsi - pontgyűjtő füzetek a babakocsi hálós zsebében. Égett a bőröm, ahol a kávé leforrázta. Egy piros lámpánál a férjem keze hátranyúlt az ülések között, és megállapodott a térdemen. Szerettem volna mondani valamit a kórházban töltött három napról, meg a sok terhes egészségügyi dolgozóról, de nem találtam a szavakat. Ég a bőröm, mondtam a férjem kezének. Tüzel. Attól félek, hogy estére felhólyagosodik. Tudod, ma reggel leforráztam magam. Megálltunk egy gyógyszertárnái, ahol érvényes a pontgyűjtő füzetünk, a férjem pedig beugrott aloé verás spray-ért. Azt mondta, az aloé vera csodát tesz. Úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy mindenre van megoldás: mint a szobatársam. Várakozás közben észrevettem, hogy az ujjaim önkéntelenül a kosár fülére fonódnak. Egy járókelő - egy kalapos férfi - a kocsiba nézett, s amikor észrevette a babát, a mosolya kinőtt a sál mögül. Arra gondoltam: fölment magba. Milyen kedvesek az emberek. Ha egy halott feküdne a kocsiban, elfordítanák a tekintetüket. Megérkezett a férjem. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a kicsi sapkáján megcsókolta a hímzett márkajelzést. Felém nyújtotta a gyógyszertári zacskót, de idő előtt eleresztette. Azt hitte, már tartom. A flakon a kicsi fejére esett, és olyasféle hangot adott, mint az avarra hulló gesztenye. A kicsi, jutott eszembe - és a leendő gyerekszobái balesetek. A kicsi és a leendő csodák. Vannak anyák, akik alapítványokon keresztül gyűjtenek pénzt a gyerekük gyógykezelésére, és vannak, akik ezekben az alapítványokban elnökölnek, pedig makkegészséges a gyerekük. A kicsi kinyitotta a szemét, és négyet-ötöt pislogott. Odakaptunk, megdörzsölgettük a homlokát. A férjemék újságjában lévő cikkek azt mondják, hogy vonzódunk azokhoz az állatokhoz, amelyek az emberi nem kicsinyeire hasonlítanak. Aztán a férjem megszorította a tarkóm, ahogy az edzőmtől látta egy gyerekkori videofelvételen, és beült a kormány mögé. Puhábban váltott sebességet, mintha most már ez is számítana, az első ülések közül pedig újra és újra kinőtt a keze. Azon gondolkodtam, megijedtem-e. Az utcánk. A lándzsás kerítésünk. A házunk. A férjem befarolt a kapubejáróhoz, aztán kitárta az ajtót. A kezemnél fogva húzott ki a hidegbe. Új életünk első napja, mondta, és átölelt. Kiemelte a kocsiból a mózeskosarat, és megkérdezte, hogy akarom-e vinni. Persze, hogy akarom. Sántikálva elcipeltem az ajtóig, de nem tudtam, lerakhatom-e, amíg a kulcsomat keresem. Hiszen a 4
