Irodalmi Szemle, 2013

2013/11 - Szvoren Edina: Aloé vera (novella)

bevásárlókosarat se szoktam a földre tenni. Ha például kutyánk lenne, ezentúl láncra kéne vernünk szegényt. Azért csak letettem. Amikor a házba léptem, megfeledkeztem a riasztóról, és a férjem az utolsó pillanatban ugrott a számlaphoz, hogy begépelje az első olimpiám dátumát. Fújtattam, mintha lépcsőt másztam volna.

Amíg a férjem teát főzött, helyet kerestem a kosárnak, és ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen évek óta mindennek megvan a helye. Leroskadtam a kanapéra. Nem volt erőm levetkőzni, és arra gondoltam, hogy ez személyiségvonás. A férjem azt kiabálta, hogy ha amerikai konyhás nappalit csináltattunk volna, most egy pillanatra sem kellene minket szem elől veszítenie. Pedig az amerikai konyhát annak idején éppen ő ellenezte. Azt mondta róla: kispógári, mivel, ha gúnyolódik, tájszólásban beszél.

A mózeskosárra néztem. Nem szívesen gondoltam arra, hogy foltot hagyhat a szőnyegen. A kabát rám melegedett. A kötött kesztyű passzé része alatt viszketett a bőröm.

A férjem poháralátétet keresett a teásbögrémnek, aztán lehúzta a kabátom cipzárját, a kesztyűmet. Legöngyölte a nyakamról a sálat. A mózeskosarat a kanapé sarkába ékelte, és a térdére tenyerelve a kicsi fölé hajolt. Néhány pillanatig az járt a fejemben, hogy elhamarkodtuk a névadást. Mi van, ha a kicsink már most is valamilyen? Mi van, ha nem találtuk el, milyen ember? Amikor a férjemnek lapzárta után jut eszébe a helyes cím, az estét a verandán tölti, és bort iszik sör helyett.

A kicsi homlokán piros foltot hagyott a gyógyszertári flakon. Nem akart a férjemre nézni, keresett valamit a tekintete: talán engem, talán a kórházban megszokott tárgyakat. A pelenkázóasztalok fölötti zsinóron például a nővérek ujjlenyomatos ügyeleti beosztása lógott. Három napon át kintről néztem, az üvegfalú folyosóról, ahogy a tollak a csecsemők feje fölött himbálóznak. Szerinted fölismer minket?, kérdezte a férjem, és a kicsi nyakába csókolt. Belekortyoltam a teába. Mi vajon megismernénk őt? A gyógyszertári flakon nyoma nem maradandó.

Láttam, hogy a poháralátét olimpiai karikái megfakultak.

Levettem a cipőmet. Amikor kibújtam a kabátból is, a zsebből kihullott egy ciánkék cédula. A férjem lehajolt érte, és gépiesen a dohányzóasztalra tette. Más férfiak gyanakvóak. Fogtam a papírt, és gyorsan a papírkosárba dobtam. A szobatársnőm telefonszáma, mondtam jó hangosan. Annak a leukémiás alapítványnak az elnöke, amit a lapotok is hirdet.

Megkerestem az aloé verás flakont, és kimentem a fürdőszobába. Behajtottam magam mögött az ajtót. Levettem a nadrágomat, és félrehúztam a bugyit. Összeszorítottam a fogam, és a combhajlatomra permeteztem a habot. A hab magától fúvódott föl a combomon, és szerettem volna máshová is fújni belőle, hogy alaposabban megfigyelhessem a növekedését. Nyílt az ajtó. Talán nem látszott rajtam az ijedtség. A kicsi a férjem karján ült, és finoman, ritmikusan rugóztak föl-le, mint apa és gyermeke a családokról szóló filmekben. A férjem kecsesen kinyújtott ujjal támasztotta a kicsi koponyáját, ahogyan anyám barátnője mutatta nekünk egy szeplős Lenci-babán. A férjem közben mosolygott. Menj ki, mondtam neki. Légy szíves. Egyes számban beszéltem hozzá, mint azelőtt.