Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK dódik fel az én, a kegyes és a világ közti határ. Az echós verset tartalmazó monológ szerzői utasításában ez áll: „Sylvanus beszél az Tündérasszonnyal, Echóvaľ, s Echo mint szereplő bekerül a dramatis personae-ba is, Tündérasszonként. Megszólalása az echós versen kívül nincs, csak a dialógusokban említődik. Kérdés, hogy a Comoedia színrevitelének esetében mit kezdünk vele. Hiszen nem szükséges fizikailag is megjeleníteni a térben, funkciója pusztán akusztikus, visszhangot pedig szinte bármilyen hangtechnikával elő lehet állítani. Echo figurája viszont allegorikusán is olvasható, mint a táj/tér/természet megszemélyesítője, mint egy tükörfelület, mint egy olyan szereplő, aki más szavait ismétli, nem a sajátját - valójában tehát, a szó átvitt értelmében, némaszereplő. A másik szereplő, aki tündérként tételeződik, Julia. Julia azonban konkrét szereplő, és tündéri vonásai nem neki, hanem a szerelmesekben élő Julia-képnek tulajdoníthatóak. Julia számukra jelenség, jelenés, akárcsak Echo. Míg az egyik tündérasszonynak, Echó- nak a tér betöltésében a vokális-akusztikus jelenségek, addig a másiknak, Júliának a fényviszonyok kerülnek befolyása alá. Di Francesco a fény-árnyék kontrasztra, a chiaroscuro játékára hívja fel a figyelmet, amely már a hajnal-monológgal elkezdődik. De a nap mellett Julia is fénnyel ruhá- zódik fel: „...megláthatom az o áldott személyének dicsőséges fényét...” (1/1.), Credulus első találkozásában Júliával (111/1.), mikor Julia faképnél hagyja, ezt mondja: „Ne siess, én édes, fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserőségben, mint az setétségbenľ Mondhatni a fény Julia függvénye. A nélküle eltöltött idő a sötétség ideje, petrarkista sablon szerint a vakságé. A VI/1-ben Sylvanus elmeséli Credulusnak, miként szeretett Júliába, hosszan részletezve a szembe nézés aktusát, Julia pillantását. Utána a szerelem mindent legyőző erejéről beszél (omnia Vincit amor), majd így mentegeti magát: „Nám, mondom, hogy nem én vétkem, hanem a Szerelemé, kit magad is jól tudsz, hogy vak, s azt is vakká teszi, azkinek szívét feigerjeszti” A szerelmesek többször használják azt a petrarkista klisét, hogy semmi másra nem bírnak tekinteni, semmi mást nem néznek, csak Júliát. Pontosabban: a szerelmi vakság olyan állapot, amikor a kegyes képe, képmása a térbe/tájba/világba vetítődik, amikor a kegyes képén keresztül szemléljük a világot. Ez a vakság csak akkor szűnik, amikor a kegyes megjelenik - aki tehát fényként eloszlatja a homályt, önmagával pótolja önmaga másolatát. A kegyetlen kegyes fénye azonban démoni képekben is megjelenik, mint halálhozó: „mint az hó az verőfénben, úgy olvadok el az ő szerelmiben. Miképpen hogy az leppentőcske az gyertyalangben akartva üti magát, én is örömest fütem az o kedvéért nagy szerelemben lelkemef - mondja Credulus a II/4-ben, Sylvanus I/4-es jelenetbeli monológjának (az Ó nagy kerek kék ég betétversében) leppentőcske/gyertya- láng-metaforáját ismétli meg. A fénynek ez a furcsa és démoni természete így a tündérjelenség felől értelmezhető. III. IDŐ 1. A drámai idő A drámai idő megfelel a hármas egység adta szabályoknak, a cselekmény nem egész egy nap alatt játszódik. A napszakokat nyomon is követhetjük: a dráma hajnalban kezdődik Credulus monológjával. A 75
