Irodalmi Szemle, 2012

2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)

MISLAY EDIT

„Súlya legyen a szónak”

Beszélgetés a hetvenesztendős Aich Péterrel

Nem szokványos pálya Aich Péteré, pozsonyi születésű írónké, aki erős széllakkal kötődik szülővárosához, ahol, mint mondja, többszörös kisebbségben nőtt fel. 1970-es bemutatkozása után több évtizedre elhallgatott, önálló kötettel - X. Kálmán viszontagságai — 1998-ban jelentkezett, majd ezt követte a többi: az Első és utolsó (2000), a Szerelmek (2005), A harmadik (2007), legutóbb pedig a Keresés (2012). Nem az a típus, aki szünet nélkül ír. A nagy elődök, a pályatársak közül is azok rokonszenvesebbek számára, akik szűkszavúak, tömörebbek.

— Móricz Zsigmond szerint a fontos dolgok tízéves koréiig történnek meg az emberrel. Mi erről a véleménye? Gyermekkora legmeghatározóbb élményei érdekelnének. Milyen emlékeket, élményeket, tapasztalásokat, örömöket, csalódásokat, képeket, hangokat, ízeket őriz életének ebből az időszakából? Milyen volt az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején gyereknek lenni Pozsonyban? A város, ahol született, mennyire játszott meghatározó szerepet az életében, személyiségének formálódásában?

— A pszichológusok is valami hasonlót mondanak — azt, hogy a lényeges, döntő hatások hatéves korig érnek bennünket, azok határozzák meg személyiségünket. S ez valóban így van, akkor is, ha nem tudatosítjuk ezt, s ha további fontos tényezők ezután is hatnak ránk. Én egy nem túl kedvező világba születtem: amikor kezdtem tudomásul venni a világot, háború volt, s ami következett, a Beneš-dekrétumok korszaka, majd a kommunista hatalomátvétel sem mondható leányálomnak, s ez sok bonyodalommal járt, annak ellenére, hogy szüleim mindent elkövettek, ne vegyem észre a rengeteg negatívumot. Meglehet, némileg ez okozta hajlamom az álmodozásra, írásaimból ez talán nem derül ki, de mindig is hajlamos voltam szebb színben érzékelni a világot, mint amilyen valójában volt; meg is égettem magamat emiatt nemegyszer. Nem tudom, szüleimmel kapcsolatban szemrehányásként értékeljem-e ezt, vagy hálaként. Mert hiszen szüleim minden eszközzel csak óvni akartak. Nem volt ez egyszerű, amikor - a háború után - nem volt tanácsos az utcán németül vagy magyarul megszólalni, majd később, a „februári győzelemként” aposztrofált kommunista puccs után, saját értékeinket hangsúlyozni. Mindig ez volt: ezt másutt ne mondd, az isten szerelméért, ezt csak otthon! Többszörös kisebbség volt ez: nemzetiségi és ideológiai, sőt osztályszempontú is, hiszen polgári családban nőttem föl, polgári értékek fonnáltak emberileg, kulturálisan, ízlésben, világszemléletben; az úgynevezett proletárkultúra, amit mesterségesen és erőszakosan kreáltak, mindvégig idegen és érthetetlen maradt számomra. Ez viszont egyáltalán nem jelentett holmi folényeskedést: polgári - és emberi! - értékrendünkbe ez nem fért bele. Ellenkezőleg: apám nagy hang