Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - ODA-VISSZA - Vilcsek Béla: Életmű és recepció III. (tanulmány Cselényi Lászlóról)
86 Vilcsek Béla pításait, mindazonáltal egészen más indítékok vezettek munkám során, mint fiatalon eltávozott kollégámat. Bohár határozottan elméleti nézőpontból indult ki, elméleti megfontolásokat érvényesített és elméleti következtetésekre jutott: részben a magyar avantgárd költészet poétikájának karaktervonásait kívánta felvázolni és művészi eredményeinek mérlegét kívánta elkészíteni. Az én szándékom más volt, mondhatnám: szerényebb, minthogy inkább arra törekedtem, hogy az olvasóközönséggel ismertessem meg Cselényi László munkásságát.” Az életműkiadás (kiadói) alapdilemmájánál vagyunk tehát újra: a nívós irodalmat művelni és sikert elérni, a hasznos ügyet szolgálni és hasznot remélni kettősségénél. Annak feloldásánál vagy feloldhatatlanságánál. Nincs alku, Babitscsal szólva: „Itt a halk és komoly beszéd ideje!” Cselényi László pályájának alakulás- és fogadtatástörténete, mint láttuk, van annyira talányos és fordulatos, hogy minden további megpróbáltatást elbír. A szerző ideg- és immunrendszere, úgy tűnik, van annyira erős, hogy mindenfajta újabb vélekedést elvisel. Megtapasztalta már a teljes elhallgatást és a teljes elutasítást, de megtapasztalhatta a kritikátlan tömjénezést és a forradalmi újítóvá vagy géniusszá kine- vezettség kábulatát is. Egyszer azonban ennek is megálljt kell tudni parancsolni a nagy rohanásban és kapkodásban. Higgadtan mérlegre kell tenni, milyen állapotban is van jelenleg a Cselényi-életmű és annak megítélése. Kövesdi Károly 2009-ben, feltételezhetően valami hasonló indíttatásból, összeállít egy kötetet a költőről szóló kritikákból és értelmezésekből (A Cs-tartomány - pró és kontra). Az összeállított anyag ismeretében azután ír a kötethez egy „szubjektív előszót”, amelyet a következő mondatokkal, nem is egyszerűen mondatokkal, rögtön egy felkiáltással és egy kérdéssel indít: „A gyanútlan olvasó, kézbe véve e kötetet, felszisszenhet: te jó ég, megint egy Cselényiről'szóló könyv! Mi újat tartogathat még az érdeklődő számára az a sok kritikusi hókuszpókusz, amely a totális elutasítástól a feltétlen isteníté- sig hajló íven sorjázik eléje?” A szerkesztői válasz erre az indulatra és kérdésfeltevésre önmagában véve is ellentmondásos és elgondolkodtató: „A paletta elképesztő, olykor elszomorító, olykor reménykeltő. Tükröződik benne az a kritikusi attitűd, amely elhanyagolja a Mű öntörvényűségét, és saját (gyakran kizárólagos) ízlésvilágának a visszaigazolását várja a szövegtől, s ha kudarcot vall, fogcsikorgatva utasítja el a szöveget, de visszaköszön válogatásunkban az az alapállás is, amely - mivel avantgárdról, sőt avantgárdon túli, bonyolult, szövevényes és vaskos irodalmi (filozófiai, zenei) alapismereteket igénylő poétikai világról van szó - tovább bonyolítja a versvilágot, azt hívén, akkor teszi neki a legjobb szolgálatot, ha azt is belelátja, ami az alkotó fejében meg sem fordult.” Máris a Cselényi-életmű másik nagy alapdilemmájánál vagyunk újra: az alakulás- és fogadtatástörténet túlzottan alul- vagy túlértelmezettségének, a túlzottan szerző- vagy műközpontúságának kettősségénél. Annak feloldásánál vagy feloldhatatlanságánál. Ne legyenek kétségeink! Nagyon is elgondolkodtató az előszó szerzőjének, a vonatkozó kritikák és értelmezések ismeretében, úgymond, „tréfa nélkül és félmosollyal” megfogalmazott
