Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - ODA-VISSZA - Tóth László: Vonások - írás és emlékezet, avagy Mit tettünk s mit tehetünk, Irodalom és emlékezet (esszék)
78 Tóth László ladnom, haladnunk. Mára, az eltelt huszonvalahány év alatt szerencsére teljességgel megváltozott a helyzet. Az 1945-1948 közötti évek ismét közösségi emlékezetünk szerves - és vélhetően a jövőben már többé kitörölhetetlen - részei lettek, mely időszak feltártságát és feldolgozottságát tekintve a (dél-)szlovákiai magyarság lassan kilenc és fél évtizedes történelmének egyik legrészletesebben ismert területét képezi, amely mind a magán-, mind a közösségi emlékezetben végre elfoglalta történeti súlyának, s a közösségi sors és a személyes sorsok alakulására gyakorolt súlyos hatásainak megfelelő helyét. Ma már se szeri, se száma a korral kapcsolatos különböző nézőpontú, mélységű és spektrumú történelmi (társadalom-, politika- és gazdaságtörténeti), közösség-lélektani elemzéseknek, melyekhez az emlékezésirodalom és az egy-egy tájegységre, településre összpontosító helytörténeti munkák garmada társul. Emellett nem kevésbé fontos, hogy a szlovákiai magyarság társadalmi és közéletének is szinte mindennapos elemévé vált az ezen időszakkal kapcsolatos foglalkozás, azaz a különféle események, emlékezések, emlékmüavatások, kiállítások szervezése, vagyis elmondható, társadalmi szinten megkezdődött a korszak kárvallottjainak a rehabilitálása, eltelepítettjeinek a virtuális újbóli honosítása. Amihez azonban itt mégis hozzáfűznék egy-két gondolatot, észrevételt, javaslatot. Most, hogy korábbi, e korral foglalkozó két említett munkám új, egyesített, átdolgozott és kibővített kiadását rendezem sajtó alá, s e céllal újból átnéztem és igyekeztem felkutatni az e tekintetben azóta született eredményeket, úgy látom, hogy a Mint fészkéből kizavart madár... és a Hívebb emlékezésül... anyagát kevés új, időközben előkerült írásos dokumentummal vagy fölmerült új szemponttal kell kiegészítenem, ami akár megnyugvással is eltölthet korabeli munkáim széles körből és körültekintően megválogatott anyagát illetően. De utalhat ez bizonyos, még előttünk álló feladatokra is. Például arra, hogy kutatói s gyűjtői figyelmünket kiterjesztve a retrospektív sorstörténetek és életútinterjúk mellett a jövőben sem hanyagolhatjuk el a korral kapcsolatos egykorú írásos - és szélesebb értelemben vett irodalmi - anyagok feltárását és számbavételét, különös tekintettel a különböző családi gyűjteményekben még mindig lappangó napló-, személyes feljegyzés- vagy levélhagyatékokra. Továbbmenve, bár viszonylag sokat tudunk például a Csehországba deportáltak közé ellátogatott papok, lelkészek pasztorációs munkájáról, de máig igen kevés került elő például az állomáshelyükön maradt papoknak, lelkészeknek a falujukból ki- és áttelepítettekkel való, rendszeres és mindennapos levelezéseik formájában testet öltött kapcsolattartásából, a lelki „távgondozásnak” ezen írásos emlékeiből. Vagy alig foglalkoztunk eddig e papok, lelkészek korabeli prédikáció- és temetésibúcsúztató-szövegeivel, pedig ezek is betekintést adhatnának a kor lelkivilágába, társadalmi valóságába, erkölcsiségébe, s nem utolsósorban gazdagíthatnák eddigi szellemi-irodalmi tudatunknak a mind ez ideig ugyancsak a perifériáján levő egyházi-vallási literatúránkat. Temetési búcsúztatókat említettem: a jelenleg is rendelkezésünkre álló adatok, iratok, okmányok, emlékezések, egyéb írásbeli források alapján, aprólékos és körültekintő munkával már most 70—80%-os
