Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)
Egy álfilozót'us vallomásai 23 A pálinka újszerű, mintha felfedezés lenne, melynek révén új utakra tévedhetünk. Ki is derült, hogy a meghatározás pontos! Kellemesen édes s szinte azonnal jóleső ismeretlen zsongást idéz elő bennünk. Jó érzést a gyomorban és finom nyomást a fejben, a halántékunk táján. Egyre könnyedebbek vagyunk, a gondolataink csapongóbbak és szabadabb a nyelvünk, bár ezt magunkon nem érzékeljük, a többieken látjuk, majd ez is elvész, minden feloldódik valamiféle gazdagon árnyalt légkörben... Utólagos megérzés, hogyan lopakodott belénk és kerített hatalmába a mámor! Nem félünk tőle, sodor magával egy újszerű érzés paradicsomi állapota felé. Egymás vállát csapkodjuk, kurjongatni van kedvünk, s összevissza halandzsázunk. Éjszaka pedig a falut járjuk hárman, D. Dezsi, Hubert Emil és jómagam, nagy hangon énekelünk, és nem tudjuk, mint váltunk szét és hogyan kerültünk haza... Másnap kitámolyogtam a házból, és a kert felé igyekeztem. Hallottam, hogy apám azt mondja anyámnak: a nagylegények berúgtak! Öregmama pedig valami ilyet mondott: korhely lesz, meglássátok...! Nyomorultul érzem magam. Mindezt talán nem is hallottam, csak mintha sejteném, hányingerem van, a szérű felé, a kertbe menekültem, háborog a gyomrom. Nem hányok, az édespálinka felszívódott bennem, uralja egész szervezetemet, tagjaim bénultak, szerencsétlen vagyok. Megfizettem a mámorért, s most eszembe sem jut, bár nagy árat fizetek érte, a szalmakazalnál találtam menhelyet, lefeküdtem, belefúrtam magam, és élni igyekeztem! Később megtalált apám. „Beteg vagy?” — kérdezte, s nézett komolyan. Nem, válaszoltam, nincs mondanivalóm. Sajnált vagy haragudott rám, nem tudom?! Hatalmasnak tűnt fel, ahogy állt felettem, szinte égig ért a kalapja, s én féreg vagyok. Talán akkor éreztem meg, hogy apám mintha tehetetlen lenne velem szemben! Nem akar bántani, gyenge vagyok ahhoz... mihez is? Hogy megüssön! Emlékezem, sok év telt el azóta, s apám már nem él. Valamikor akkor kezdődhetett tisztázatlan, máig rejtélyes viszonyunk, mintha féltett és sajnált volna, gyengének s mégis befolyásolhatatlannak hitt, úgy bízott bennem, hogy közben kételyei voltak, valamiféle másságot érzett bennem! Mintha sejtette volna, hogy elveszíti tennészetes hatalmát felettem, ami apai jogaiból és fizikai erejéből meg szülői felelősségéből következett, tehetetlennek érezte magát velem szemben! Más vagyok, mint lennem kellene, közeli s egyben távoli a számára, mintha nem értene...! (Folytatjuk)
