Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)
DUBA GYULA Egy álfilozófus vallomásai A gyanútlan gondolkodás legendája Regényrészlet' 1 Mióta vallomásaimat írom, magam is változom. Mintha az emlékezés formálna, s átalakulásom az írás természete szerint történne; a mesélés folyamatában, a formateremtésben valamiféle rendteremtés is megnyilvánul. Áttekinthető zártságra és érzékelhető rendre való törekvés. S ahogy egyre többet mondok el magamról, ahogy mind többet irok, annál inkább feltűnik, hogy ez a rend és fonna, az okok és okozatok összefüggése mintha az életnek is benső - rejtett? - tulajdonsága lenne. Mintha a kaotikusnak és véletlenszerűnek tűnő valóság kitapintható szerkezeti jelleggel bírna. És a jelenségek, a történések esetlegességei csak a felszínt jellemeznék. De a lényeg a mélyben van. Tapasztalatom talán újabb okoskodásnak tűnhet fel. Annál is inkább, mert tudom, hogy ennek ellenére az „élet rendje” mégis alighanem illúzió. A valóság pedig kiszámíthatatlan és kaotikus. Ennek ellenére hiszek - legalább! - az alkotás, a mű szerkezetének rendjében. Mert ahogy a történéseket a nyelvvel reprodukálni akarom, tehát újra szeretném teremteni őket, a rend gondolata törvényként rám erőszakolja magát. Ilyenkor annyira átélem a formateremtő akaratot, hogy már-már magam is aszerint cselekszem és élek. Az írás törvényei a maguk arculatára formálnak! Mintha egy zárt világ kikerülhetetlennek tűnő és kiszámítható összefüggéseinek a rendszerében mozognék. Bizonyos helyzetekben ugyanazt teszem, ismétlem magam. Zárt körben járok az órák, napok és hetek egyhangú szerkezetében. Külső benyomásaim gyengülnek, érdektelenné válnak a jelenségek, s mintha egyre érzéketlenebb lennék a friss élményekkel szemben. Akárha csoda folytán feltöltődtem volna, nem fér már belém több élmény, teli vagyok tartalommal! Fanyalogva veszem tudomásul, ami fiatal koromban elemi mód megrázott volna és száguldásra késztetette volna képzeletemet. Kétségtelen, hogy ebben az időnek is része van, tekintélyes koromnak, hiszen alig egy évtizeddel vagyok fiatalabb Pozsonyi professzortól. Gyakran érzem, hogy alighanem mindent tudok már, ami számomra megadatott, s amit nem tudok, mert még nem tapasztaltam meg, annak is megsejtem a lényegét. A képzelet és az intuíció segítenek. És még valami, amit nem tudok megnevezni. Csak érzem, bennem van, s mintha ösztön lenne. Talán ennek az írásnak is az lehetne a hozadéka - haszna?, tanulsága? hogy ezt kitapogassam és megnevezzem. Hogy megfejtsem a titkot, amit Pozsonyi professzor valószínűleg tud már, de velem sem közöl, mert már nem mondhatja el senkinek! * * Szövegrészletünk az írónaka Madách-Posoniumnál ez év karácsonyára megjelenő új regényének VI. fejezete. - A szerk.
