Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)
20 Duba Gyula Némileg önironikus gondolat ez; munkámat koránt sem veszem olyan komolyan. Ahogy végül is magamat sem. A túlzott önérzet sosem volt kenyerem. Számos esendő vonásomról is tudtam. Mégis jó arra gondolni, s ez minden írásművészet alig titkolt késztetése, hogy vallomásaimmal olyan tapasztalataimat fogalmazhatom meg, amelyek, sajátosságaik és eredetiségük folytán szélesebb körű értelemmel bírnak, általánosan is igazak lehetnek. S hogy van értékük is?! Talán az sem kizárt. Szociológusi munkám során már annyi bonyolult, rejtőző értékkel, talmi dologgal, melléfogással, sőt csalással, csillámló és hamis gondolati görögtüzzel találkoztam, hogy okkal láthatom az életet furcsa, kiszámíthatatlan kócerájnak. S hogy tudjam: az igazi értékek rejtőzők - igazgyöngyök a beteg kagylók mélyén! -, nehezen érvényesülnek, gyakran az avatottak számára is láthatatlanok vagy ritkán megpillanthatok teljes szépségükben és fényükben. Ebből következik az írás kockázata, vabanque jellege. Profi író talán nem így gondolja, másképp érzi és dolgozik, folyamatosan ír, ez a dolga. Én azonban, első szépirodalmi könyvem: vallomásaimat irom, nyugodtan megtehetem! 2 Ezzel kellett volna kezdenem, a borral és a pálinkával, tehát az alkohollal! A kiváló magyar gondolkodó A bor filozófiája címen értekezést írt a nemes italról, a sokezer éves emberi kultúra egyik értékéről. Az Ószövetségben, jelesül az Eszter Könyvé ben, a „borivás házában” birodalmak és népek sorsa és jövője dőlt el, s a bor jelenlétével gyakran találkozunk a szent írásokban, s korai íróink munkáiban. A pálinka pedig...?! Kultúráról szólva ne arra gondoljunk, ahogy rabjainak életét romba döntheti és ellátja őket a korhelyek stigmájával, az alkoholisták bélyegével! Hanem azt lássuk, ahogy például a táplálkozás mindennapi aktusának nyitó eleme lehetett! A reggeli emlékeim egyik jellegzetes és maradandó képe! Ősszel, nyolc óra körül, két személyre terítve az asztal, én a sütőn ülök, meztelen lábam a sparhelt, a tűzhely vasa fölé lógatva melengetem. Anyám piros serpenyőben rántottét süt, szalonnát és hagymát szeletel bele, nagy kék fazékban meleg víz párázik a tűzhelyen. Nagyanyám vesszőbe font demizsonból kristálytiszta folyadékot tölt egy kicsiny hasas üvegbe. Öblös szájú üveg, kétdecis, törkölypálinka kerül bele. Öregmama a nagy domború kenyér mellé teszi az asztalra. Aztán bejön Lajos, a szolgalegény, „Jó reggelt!” - köszön, és az ablak elé, a helyére ül. Apám már a faragott pádon, a tornyosóra alatt ül, a maga helyén. Az óra ingája kattogva hadonászik a feje felett, fürgén múlatja az időt, ha megállna, talán az idő is leállna, sosem múlna el. Anyám tányérokat tesz a férfiak elé, a piros serpenyőt a szalonnás rántottával az asztalra helyezi a kenyér mellé. Apám pedig veszi a hasas üveget, háromnegyedéig van benne a pálinka, mindig ennyit mér ki nagyanyám, s tudja, hogy mindig marad belőle. Apám vaskos stampedlit vesz fel az asztalról, az üveg mellé van készítve, teletölti, és Lajos felé nyújtja, szó nélkül, ahogy a papunk úrvacsoránál az áldozónaka serleget.