Irodalmi Szemle, 2012

2012/1 - FORDULÁSOK - Juhász Katalin: Ulysses újratöltve (tanulmány)

Ulysses újratöltve 75 Joyce jogtulajdonosa nem reagál a magyarországi megjelenéssel kapcsolatos meg­keresésekre, olyan döntés született, hogy érdemesebb kivárni a 2012-es évet, ami­kor is letelik az a hetven év, ameddig az örökösök rendelkezhetnek a Joyce-hagya- ték fölött.) Az új szövegről egyelőre annyit lehet tudni, hogy a fordítók Szentkuthy munkáját vették alapul, ám annak alig néhány mondatát hagyták érintetlenül. Ezért tartom rendkívül időszerűnek és izgalmasnak a három l/iry&ses-fordítás összehason­lítását, illetve a különböző olvasatok hatására kialakult magyar Ulysses-kép elem­zését. Joyce-nál a szövegformálás leggyakoribb narratív eljárása a tudatfolyam, amely látszólag spontán, asszociatív gondolati lépéseket tesz lehetővé. Az eredeti mű­ben ilyenkor is fellelhetünk tudatos retorikai megoldásokat, elsősorban a kontraszto­kat kereső, ellenpontozó montázstechnikát. Ezt gyakran a magas és alacsony kulturá­lis regiszterek - a szent és a profán, a transzcendens és a testi, a kanonikus és az eret­nek - egymás mellé rendelésével éri el az író. Az eredetiben továbbá nagyon sok nyelvi réteg észlelhető, a váltások fontos hatáselemei a műnek. Mind Gáspár Endre, mind pedig Szentkuthy Miklós fordítá­sa ezzel szemben meglehetősen egysíkúnak mondható. Náluk valamennyi szereplő ugyanazt a nyelvet használja, nincs különbség a szokványos és a ritka nyelvi ele­mek között sem. Joyce-nál viszont már az első mondatból felismerhető, mikor ki beszél. Arról nem is szólva, hogy Joyce gyakran tudatosan ad szereplői szájába olyan szavakat, amelyek kizárólag Írországban használatosak. Emiatt még az iskolázottabb angol anyanyelvű olvasó számára is furcsán, titokzatosan, idegenül hangzanak, eset­leg jelentésüket sem ismeri. Joyce így akarta hansúlyozni az Ulysses szereplőinek ír voltát. E szándék érzékeltetése rendkívül nehéz feladat, nem is sikerült az eddigi for­dítóknak, sőt gyakran észre sem vették az erre irányuló írói igyekezetét. „Fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni, a fordító az anyanyelv törvényszerű­ségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a for­dítás és az »idegen« soha nem fog teljesen megfelelni egymásnak, vagy a tartal­mi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés fog csorbát szenvedni. Eb­ből a gondolatból kiindulva ugyanazt az alkotást nem lehet még egyszer, még egy má­sik nyelven sem megalkotni. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mü születik. Mivel, ahogy Kosztolányi mondja, egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy másik nyelv szava. Ez nemcsak a szavak sajátos megje­lenési formájának, zeneiségének tudható be, mivel a szavakhoz használói életéből, történetéből kifolyólag hangulatok kapcsolódnak, melyeket csak az adott kultúrába igazán beavatottak ismerhetnek” - írja László Erika. A kezdő fordító már az alapoknál megrekedhet, és itt nem csupán a kulturális háttér hiányos ismeretére gondolok. Leggyakrabban talán a szókapcsolatok tréfálhat­ják meg a fordítót, illetve értelmezőt. A szókapcsolatok minden nyelvben önkényesek,

Next

/
Thumbnails
Contents