Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Darvasi Ferenc: Ahol véget ér minden (novella)
DARVASI FERENC Ahol véget ér minden Beszélgetés Darvasi Ferenccel A virágokat nézte, a sárga, piros és fehér tulipánokat. Évekkel ezelőtt, a szomszéd városból hozatták a hagymákat, az anyja intézte. A csodájára járt a környék, mikor nyíltak. Felépült a tömb, és nem volt körülötte semmi, csak fű, föld és járda. Harmincnégy panelház a régi piactéren. A sínek mellett, ott, ahol véget ér minden. A szülei találták ki, milyen szépen mutatna egy kert tulipánokkal és gyöngyvirágokkal. Az egyik az apja, a másik az anyja kedvence. Azóta már csak tulipánok voltak. Hiába könyörgött, az apja hajthatatlan maradt. Merthogy mennyi gond van a gyöngyvirággal, árnyék és sok víz kell neki. Beleveszett a tekintete a három emelet mélységbe. A kiszáradt földet figyelte, és a repedezett betont előtte. A kókadozó tulipánokat és a környező utakat. Sehol egy ember. Az ablakpárkányon ült, onnan tekingetett alá. Lógázta kifelé a lábait. Lágy szél fújt, a fürtjeivel játszott, megszéditette. Mintha azt súgta volna a szellő, gyere közelebb. A kicipzározott kardigánja, akár egy madár szárnya, csapdosott. Lehunyta a szemét, és mintha örvény ragadta volna magával, ezer apró csillagot látott, ahogy vágtáznak felé. Élénk színeket, tüzes árnyalatokat. Aztán hangok úsztak be. Egy lehetetlenül mély és egy hajszálvékony hang. Az apjáék. A lépcsőház kapujánál jártak, a kulccsal vacakoltak. Ez visszatérítette a valóságba. Gondolkodni próbált, mitévő legyen. Hiába. Rosszabbnál rosszabb ötletek jutottak az eszébe. Pánikba esett. Mi lenne, ha... Nem nagy dolog. Egyetlen mozdulat. Talán fájni sem fog. Lendületet vesz, és már lent is van. Annyi az egész, mintha lehunyná a szemét, és robognának felé a csillagok. Nem fog sikítani, bátrabb annál. Elrugaszkodik a kezeivel, és be a tulipánok közé, aztán lesz, ami lesz. Nyílt a lakásajtó. Összeszorult a gyomra. Lepillantott még egyszer a virágokra, de nem látott már színeket, csak egyetlen hatalmas masszát. Sietve visszamászott. Az előszobából kacagás. Két vidám ember hangja. Be akarta zárni az ablakot, de nem boldogult a kilinccsel. Ott maradt előtte, dolgavégezetlen. Balra a viseltes trafóház. Jobbra a kikopott fu. Mászóka, hinta, homokozó, domb. Mint egy örökmozgó, ugrándozott ide-oda a szeme, az eléje táruló látványba menekülve. Csak állt ott, lecövekelve, mert jobbat nem tudott kitalálni. A szemközti ház egyik lakásán állapodott meg a tekintete. A házon erkély, az erkélyen napernyő, a napernyő alatt bádogasztal. A szél felforgatott mindent, nem csak az asztalterítőt, hanem a hokedlit és a vázát is. A párkányra hajolt, egészen előredőlt. Úgy figyelt, mintha valami fontos múlna most ezen. Kopogtak az ajtaján. A nevét mondták. Nem válaszolt. Koncentrált, hogy véletlenül se adjon ki semmilyen hangot. Az ajkába harapott. Járt az agya, hová bújhatna. Hogyan válhatna láthatatlanná. Esetleg bemászhatna a ruhásszekrénybe,
