Irodalmi Szemle, 2012

2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Darvasi Ferenc: Ahol véget ér minden (novella)

Ahol véget ér minden

11

elbújhatna a télikabátok mögé, de kilátszana a lába. Vagy az ágyneműtartóba, ha nem lenn olyan, mintha egy koporsóba feküdne. És minek, úgyis megtalálnák, idő kérdése csak. Hangosabban szólították. Lenyomták a kilincset, nem nyílt.

Ezen elégedetten mosolygott. Mikor egyedül maradt reggel, átment a nagyszobába. Halványan emlékezett még, hol szokott lenni. Kitárta a beépített szekrény ajtaját, és, bár számtalanszor elkalandozott a színes újságokat, régi fotókat látva, idővel megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozban volt a kulcs. Felmarkolta, néhány fotóval egyetemben. Mindent úgy hagyott, szétdobálva, és rohant a szobájába. Nehezen, de végül engedelmeskedett a zár. Az első dolga volt, hogy kidobja az ablakon a kulcsot. A tulipánok között landolt. Utána már biztonságban érezte magát. A fényképeket nézegette. Az anyja, az apja és ő. Csak ne kellett volna annyira pisilnie. Ezt nem vette számításba.

Az apja már könyörgött. Ne butáskodj, hallod, hozd a kulcsot, légy szíves. Mitől félsz, nem bánt senki, apa szeret, szeretünk. De nem talált célt a mondataival. Nem az, hogy makacskodott volna, csak ez tűnt az egyetlen megoldásnak. Ekkor már any- nyira szédült, neki kellett dőljön a falnak. Görcsök rángatták, úgy érezte, szétrobban a feje. Ám a világért sem kért volna segítséget. Az apja kint az ajtót feszegette. Csavarhúzóval próbálkozott. És szép szavakkal, hogy ugye jól vagy, lányom, nyisd ki, és elfelejtjük az egészet. Mivel nem használt semmi, a testi erejére hagyatkozott. Vett néhány lépés távolságot, úgy futott neki az ajtónak. Harmadjára be is szakította.

Tépte, csavarta a szél a függönyt. Az első útja az ablakhoz vezetett. Mert mi van, ha... Végül is egyetlen mozdulat... Kihajolt. Nem volt ott semmi a tulipánokon kívül. Folytatta a keresést. Előbb az ágynemütartót, majd a ruhásszekrényt vette sorra. Feltúrta a paplanokat és a plédeket, oldalra tolta a kabátokat. Közben hasztalan szólongatta a lányt, nem került elő. Ahogy tehetetlenül forgolódott körbe-kör- be, beütötte a homlokát a csillárba. De nem foglalkozott most a fájdalommal. Vibráltak a szemei az idegességtől, ide-oda ugrált a tekintete. Még egyszer kinézett az ablakon. Előbb a virágok közé, majd távolabb, a sínek felé is.

Mikor már lemondott volna róla, az ajtó mögött rátalált. Oda bújt el, a ruhásszekrény és az ajtó takarásába. Jól kámforrá váltál, mondta, és megütögette a vállát. Percek teltek el, mire rábírta, forduljon meg, nincs mit nézni a tapétán. A gyerek rá se nézett. Csak a másik érdekelte. Lopva, szúrós tekintettel, az apja hóna alól pislogott a nőre, ahogy áll a háttérben, gyöngyvirágcsokorral a kezében. Egy szó sem hangzott el, máris émelygett tőle. Ha csak ez lett volna. Csurom vizes volt lent. És, bárhogy igyekezett, nem tudta leplezni, a szagok elárulták. Ruhát kellett cserélni. A fürdőszobába mentek. Míg átöltözött, az apja a monokliját borogatta a homlokán. Aztán jött a bemutatkozás. Alig fértek el a folyosón, ahogy álltak egymás mellett. Ö az apjához bújt, fedezéket keresve.

Tiszta édesanyja, vizsgálta a nő. Meg tudta volna ütni ezért a mondatért. Szervusz, Ilardi Mónika vagyok. Téged hogy hívnak? Nem akaródzott válaszolnia. Mónika velünk fog élni, vágott a közepébe az apja. Miért? Egyszer megbeszéljük.