Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
86 SZEMLE egész éppen eltörőben. Mindenesetre a Melankólia eredeti kiadása, bármilyen kézenfekvőnek is tűnne, nem Hertervig festményével jelent meg. A magyar kiadás az ezzel kapcsolatos íratlan tiltást bátran áthágva a szerző egyik legismertebb tájképének központi részletét, a tengerből meredeken, brutálisan kiemelkedő sziklát ábrázolja mélyzöld árnyalatban. De vajon mit mond minderről a szöveg? Van-e értelme hommage-t írni egy festőhöz anélkül, hogy bármit „láttatnánk” a képeiből? Fosse egyszerűségében félelmetes, repetitív írástechnikája éppen az eredeti képek mélyén jelentkező borzongásból képes közvetíteni valamit. Az ismétlések mégis többé válnak a puszta ismétlésnél: mindegyik mondat egy ecsetvonás. A regény talán legjelentősebb, legfélelmetesebb tartalma alighanem abban rejlik, hogy a maga egyszerre végtelenül szabad, ugyanakkor mégiscsak korlátozott eszközeivel arra utal, hogy szükségünk van a természet új fogalmára. Emberként élünk, vagyis gyerekként, öregként, betegként, tébolyultként, krónikus székrekedéssel, éhesen, fázva, magányosan élünk, de valahol élünk. Mélyebb oka is lehet annak, hogy Fosse a nemzeti hagyomány egyik különc zsenijét, egy tájképfestőt tesz meg regénye tárgyává, és érdeklődését kétszeresen is kiemeli azzal, hogy ír mellé egy őiránta rajongó, lényegében miatta megtébolyodó írót is. Lars Hertervig rátalált a természetre, és gyűlölt mindenkit, aki nem látta a világ fényesen feltárulkozó titkát. „Megölök minden festőt” - ismétli kényszeresen. Hertervig csak abban a természetben talált békét, amelyet ő maga festett meg. Persze ezek a tájképek, ha megnézzük, egyáltalán nem békét árasztanak. A romantika visszaros- kad önmagába, a tenger partján álló szerzetest elnyeli a dagály. A természetet nem azért kell újra felfedeznünk, mert békét és megnyugvást ad, hanem azért, hogy társunkká legyen, hiszen ugyanúgy retteg, mint mi magunk. (Kalligram, Pozsony, 2012) BARTÓK IMRE A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban A rrigó Boito operája Budapesten Manapság olyan nagy divat válságról beszélni, az élet minden területén krízist emlegetni, hogy ha valamiről nem hangzik el, íratik le bizonyos rendszerességgel, hogy válságban van, az hovatovább már gyanús. Az opera műfaját ilyen szempontból nem fenyegeti, hogy gyanúba keveredhetne, róla ugyanis már hosszú évtizedek óta hangoztatják, írják, mondják, hogy válságban van. Ha a több évtizedes „válság” után érdeklődnénk a „beteg” hogyléte felől, összességében az opera azt üzenné: köszöni, jól van! Azt jelentené ez, hogy tudatlan és rosszhiszemű „károgás” csupán a válság állandó emlegetése? Netán mégis vannak olyan kérdések, problémák, amelyek alapot adhatnak a kétkedésre? Az utóbbi év(tized)ekben a legádázabb viták két kérdéskör, a repertoár, illetve a rendezés körül dúltak. A repertoár tekintetében sokan, sokszor a konzervativizmust
