Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
SZEMLE 87 kárhoztatták, azt, hogy az operaházak igyekszenek „biztosra menni”, ezért állandóan az unalomig ismert, népszerű darabokat játsszák (Verdit, Puccinit, Mozart közkedvelt müveit, egy-két Rossini- és Donizetti-müvet, a Carment, Gounod Faustját, a Bajazzókat és a Pa- rasztbecsiiletet, és néha, igényesebbeknek, egy-egy Wagnert), mondván, ez kell a közönségnek. Ami az operarendezés kérdését illeti, a rendezői értelmezés, az operaelőadás mint komplex színházi produktum létjogosultságát ma már valóban csak a legkonzervatívabb „őshívek” vonják kétségbe, az aktualizálás mértékéről, arról, mikor fordul az értelmezés elfogadhatatlan átértelmezésbe - súlyosabb kifejezéssel a szerzői szándék meghamisításába - viszont máig ádáz viták dúlnak, és ma is előfordul, hogy egy modernnek, aktuálisnak szánt szín- revitel komoly kultúrbotrányt vált ki. A legtöbb vitának, kérdésfölvetésnek, kétkedésnek és a változtatási szándékoknak azért van némi eredményük: ami a repertoárt illeti, a mindig megvolt merészek, újító szándékúak kísérletei, bátor vállalásai mellett azért - legalábbis a világ kulturálisan szerencsésebb tájain - egyértelmű, fokozatos bővülés, gazdagodás figyelhető meg. Elsősorban a barokk operák térnyerése szembetűnő, de gyakrabban nyúlnak kevésbé játszott szerzők müveihez, illetve a népszerű komponisták azelőtt alig hallható alkotásaihoz is, sőt a legszerencsésebb - vagy legnyitottabb - kultúrákban a kortárs opera is egyre nagyobb teret nyer. Ami a rendezést illeti, a mindig meglévő „örök ellenzéket” leszámítva, talán beszélhetünk egyfajta konszenzusról, mely szerint ma már az operaszínpadon is illik kidolgozni a drámai helyzeteket, kibontani a szereplők közötti viszonyokat és ezeket a színpadon ábrázolni. A deklamatív, „lecövekelt”, csak a zenei anyag eléneklésére korlátozódott „hagyományos stílus” lassan lomtárba keiül. Az aktualizálás, „értelmezés” tekintetében pedig addig lehet elmenni, míg a rendezői „vízió” nem kerül ellentétbe a darab tartalmával, mondandójával, az „újraértelmezés” abból levezethető, és nem tesz erőszakot az eredeti művön. Azt, hogy e tekintetben „hol van a határ”, néha persze nagyon nehéz meghatározni, de ez talán nem is baj. A fönti terjedelmes bevezető egy olyan előadás bemutatása elé íródott, melynek megjelenése a budapesti Operaház színpadán számomra nagy örömöt szerzett, és amelyet a felmerülő kérdések és kétségek ellenére is a magyar operajátszás egyik kiemelkedő eseményének tartok. Az elsősorban Verdi későbbi operáinak librettistájaként ismert Arrigo Boito egyetlen befejezett operájával, a Goethe Faustja alapján írt Me- flstofelevel nagyon mostohán bánnak az operaházak repertoárját összeállító „illetékesek”. Ha az operában Faust, akkor „természetesen” Gounod! Pedig hát... A francia mester müvében csupán a Faust-Margit szerelmi alaptörténetre koncentrált. Müvének gondolati, filozófiai szinten semmi köze nincs Goethe drámájához. Ezekkel a szempontokkal nem állt szándékában foglalkozni. Az eredmény kellemes, „szép zenéjü” opera, amely bekerült a „kánonba”, az operaházak állandó repertoárdarabjai közé. Ez persze nem volna baj, a szomorú az,
