Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
SZEMLE 85 válik átélhetővé a labilis elme kényszeres működése. Mindez azonban a könyv első szakaszára igaz, és, ha a könyv itt véget érne, alighanem megmaradna megrázó erejű pillanatfelvételnek, a norvég történelemről vagy esetleg néplélekről készített daguerrotípiának. Fosse müve azonban a második részben teljesedik ki. A második rész első fejezetében egy korabeli - az 1990-es években járunk - íróval találkozunk, aki Hertervig képeinek megszállottja. Joggal gyanakszunk a szerző önarcképére? Bizonyára igen: a szerző, aki éppen el akarta kezdeni legújabb regényét, de végül felállt az íróasztaltól, és az esőn, szélvészen és ködön keresztülvágva elment egy lelkésznőhöz, hogy visszatérhessen az anya- szentegyház keblére, csak azért persze, hogy saját - a Hertervigét megismétlő - zavarodottságának és nőkkel kapcsolatos frusztrációjának megadva magát, vegye kalapját, és visszatérjen: az íróasztalhoz, készülő regénye mellé, melynek mindeddig még egyetlen sorát sem gépelte le. Ez a rövid betét nem csupán megismétli és személyességgel tölti fel Hertervig történetét, hanem történelmi távlatot is nyit előtte. Hozzá kell-e tenni, hogy közben mindvégig fuj a szél, és esik az eső. Ezt követi a Melankóliái lezáró tengerparti „idill”: 1902, történelem-közöt- ti időpont, Norvégia, hideg mindenütt, kóbor halászok a fjordok körül. Egy Oline nevezetű öregasszony, a szellemi és testi végromlás utolsó fázisában, miközben saját haldokló testvére ágya mellett volna a helye, a budin ül, és szó szerint imádkozik azért, hogy valami kijöjjön. Megállás nélkül korholja magát és a sorsot, hogy „idáig jutott”. Nincs ereje kétszer megtenni az utat a ház és a budi között, ezért a halat, amellyel érkezett, magával hozza az ámyékszékre. És miközben Oline, a köd borította Norvégia történetének hőse, áldozata, ikonja, szerencsétlensége rimánkodik egy kis könnyebbségért, belenéz azokba a halszemekbe. És azokból a halszemekből öccse, Lars Hertervig tájképeinek fénye süt vissza rá. Az őrület elbeszél(hetőség)ének monotóniája először a sirályok vijjogásával válik élesebbé, majd a tenger hullámverésében fokozódik egyszerre mindent felőrlő, mindent újrateremtő törzsi élménnyé. Amennyiben lehetséges Hertervig tébolyának megértése, ahhoz a Melankólia első része csupán a bevezetést nyújtotta: őrültsége történetének integráns részét képezi a család, sőt az őutána száz évvel élő szerző megrendülése a képei láttán - Fosse itt mintha Bergot- te Vermeer képével való találkozását fogalmazná újra (Proust: Az eltűnt idő nyomában). Hertervig őrülete tehát érezhetően nem pszichiátriai, hanem egyenesen metafizikai minőség - erre utal a regény címe is. Újabban kultúrtörténeti toposz- szá vált a melankólia, mintha ezzel a görög fogalommal - a leghangsúlyosabban Arisztotelész jellemtipológiájában találkozhatunk vele — valamiképpen megragadhatnánk a romantika lényegét, esetleg kimondhatnánk alternatíváját. A romantika (egyik) emblematikus életműve alighanem Caspar David Friedri- ché: a magányos hitehagyott a tenger fensége előtt (Szerzetes a tengerparton). Szürkeség, bizonytalanság, minden
