Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
84 SZEMLE szetevőjét: a kétszereplős, kölcsönös jellegét, sokszor, épp a hatás-kölcsönhatás erejéből adódóan - kimondani is félelmetes - az elkerülhetetlenségét. (Kalligram, Pozsony, 2011) GYÜRKY KATALIN „Amíg arcod szertefoszlik előttem” Jon Fosse Melankólia című regényéről Fosse regényt irt Lars Hertervigről, aki tud festeni. Lars Hertervig tud festeni, de nem festhet, mert nem engedik. Lars Hertervig tud festeni, és Fosse regényt írt róla. Herterviget nem engedik festeni, és közben a sirályok egyre csak vijjognak és vijjognak. Jon Fosse regénye, noha alapvetően egy jóval közvetlenebb szinten működik, és monoton, örökkön-örökké ismétlődő, folyondáros mondatvezetésével már szinte delejes hatással képes lenni az olvasójára, alapvetően mégis az őrültség és a normalitás viszonyának problémája körül kering. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy dekonstruálja az őrület mindenféle „mítoszait”, hogy aztán a sajátját tegye a helyükre. Az őrület elbeszélhetőségének kérdése persze régóta lázban tartja a kultúratudományokat, ugyanis itt mintha a szubjektivitás legalapvetőbb jellemzőjének megfordulásával találkoznánk. A szubjektivitás elsődlegesen azáltal jellemezhető, hogy csak önmaga számára az, ami — a szubjektum önmaga előtt szubjektum. Egy őrült esetében azonban fordítva, éppen a lényeg - nevezetesen az, hogy az illető őrült - marad rejtve a személy előtt, és válik nyilvánvalóvá a környezete számára. Itt persze még nem érintettük, hogy miféle őrültségről, annak milyen kultúrpolitikai kódjairól stb. van, illetve lehet szó, az viszont világos, hogy Fosse radikális - bár nem példa nélküli - utat választ, amikor mindezt belülről megélt tapasztalatként igyekszik visszaadni. Noha a regény nyelve egyszerűnek, ornamentikától mentesnek nevezhető, a könyv szerkezete meglehetősen rafinál- tan működik. A Dobos Éva fordította Melankólia I—II. valójában három önálló, különböző időben zajló egységet tartalmaz, ezek közül a második kettő alkotja a könyv második részét. A könyv első részében Lars Hertervig (1830— 1902) festőművész életének egy napját, majd egy epilógusban néhány évvel később az elmegyógyintézetben töltött időszakot követhetjük nyomon. A szü- zsé tekintetében mindaz, amit Fosse leír, feltehetően igaz, vagy legalábbis igaz lehet: Hertervig valóban jelentős festő volt, a Düsseldorfi Művészeti Akadémiára járt, és 1853 körül valóban, mondjuk úgy, idegösszeroppanást szenvedett. Néhány évvel később már ismét Norvégiában, a Gaustad Elmegyógyintézetben látjuk viszont. Fosse sajátos narrációs technikájának következtében ezeket az eseményeket Lars Hertervig saját szemszögéből nézhetjük végig, így ahelyett, illetve amellett, hogy patológiai reflexeinket működtetve valamiféle diagnózist akarnánk megfogalmazni - mániás depresz- szió? skizofrénia? mintegy „belülről”
