Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Száz Pál: Ismerős arcok (Darvasi Ferenc: Elválik)
78 SZEMLE problémák, az elidegenedés, a család, a primitivitás, a kényszer, az emberi ostobaság, a közöny, a kirekesztés, a focipálya, a kocsmák, a vagonok, a sínek, sínek, sínek. Ez látható a kötet borítóján (Darvasi Andrea fotója), egymásból elágazó sínek váltókkal, felülnézetből. És hó mindenhol — szinte érezzük, ahogy a fagyott acélhoz ragad az ajkunk. És az elágazás. Mindenből az elágazást látjuk, a változást, az elválást - még a cím is! — és a hogyan tovább jövőben megoldandó kérdéseit. Ez a kötet, ha valamiben, akkor abban mesteri, ahogyan a novellákban kibomlik a dráma. Egyszer csak megtörténik a tragédia. Tudtuk, hogy meg fog, már régen, nem meglepő, nem is érdekes: ami érdekes, az a változás; nem mindig felismerés (anagnorisis), de mindig változás (metamorfózis). A változás persze mindig a halál és egyben az új kezdet is, akár konkrét, akár metaforikus értelemben. Ezeket az elválásokat olvassuk: a sehonnan jövő sínpár a kitudj a-hova irányába tart tovább. Ha a kötetborítóképnél nagyobb felülnézetből figyelünk, több ilyen elágazást látunk: a történetek úgy érintik egymást, ágaznak egymásba és egymásból, haladnak párhuzamosan egy ideig, mint a sínek. Olyan térképet látunk, ahol sok a fehér folt, de a szálaknak közük van egymáshoz. Pályaudvar - ahonnan kifutnak, illetve ahová befutnak a sínek - nincs a térképen, ez inkább a külvárosi sínhálózat lehet, ahol sok a párhuzamos, a váltó vagy a vakvágány. Ezek a figurák ugyanabban a közegben élnek, történetük csak egy vékony szelet a nagy történetből. Egy-egy pillanat, említés erejéig többször felbukkan Serfőző Gabi, a Retúr nevű állomás melletti kocsma, Máté, vagy a Wallesz Luca irodalmi szalon - ezek mintha linkként működnének. Hálózatszerkezetben ol- vasódik a novelláskötet, direkt nem mondom, hogy a regény felé mutat, nem, novellafüzér ez, méghozzá olyan jó novellákkal, hogy a már rég unalmas regénykomplexusunk sem mutatkozik. Ez a hálózat laza, de annyira, hogy épp elég legyen. A szereplők ugyanis nincsenek közvetlen kapcsolatban egymással: elmennek egymás mellett, pedig ugyanabban a világban élnek. A csoda akkor születik meg, amikor az olvasó is bekerül a hálózatba, hiszen ő is járt már a Retúrban, az egyetemen, vagy utazott azzal a kalauzzal, látta azt az öreget a focipályán, és Serfőző Gabi is feltűnt neki. Csak épp ő is elment mellettük. A novellák mesteriek, szépen adagolnak, van csattanó is, és a nyelv önmagát teremti. Darvasi igyekszik objektív lenni, valóságosnak mutatni a valóságot. Mozaikszerkesztés, nézőpont- és narrációváltások, takarékosság - valamiféle minimalizmus? hiperrealizmus? A magyar rövidpróza klasszikus, inkább realista hagyományára épít: Mándyn át sejlik fel Móricz és Kosztolányi novellisztikája, de éppúgy eszünkbe juthat Tóth Krisztina is a mából. És néhol felsejlik - a méltatlanul elfeledett, pedig! - Szép Ernő, leginkább az Irodalmi kapcsolatok című írásban, amelyben még a szobrával is statisztál. Tényleg semmi túlzás: sem túlstilizálás, sem túlzott alulretorizáltság, sem fantasztikum, sem zsumálbanalitás, sem avantgárd
