Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Száz Pál: Ismerős arcok (Darvasi Ferenc: Elválik)
SZEMLE 79 gesztusok, sem líraiaskodás, sem túl sok titok, sem túlbeszéltség - ezek a novellák olyan semmilyenek, hogy minden bennük van. Arany középút. Az a legizgalmasabb, hogy mikor és hogyan tudjuk meg a dolgokat - hogy hogyan derülnek ki. Darvasi játszik az olvasóval, el-elhúzza Ariadné mézesmadzagját, éppen annyit mond és éppen annyit hallgat, hogy az elég legyen, úgy késleltet, hogy a türelmünk nem fogyatkozik, úgy villant fel, hogy épp csak észrevegyük. A kötetben találunk klasszikusabb novellaformával elbeszélt történetet (pl. Irány az élet, Jó éjt!; Ünnepi beszéd; Melanzs), de sok esetben monológot is (pl. Picurka; Munkaügy; Másik ember; Az embergyűlölój, ami jóval izgalmasabb. A szereplők úgy mesélik saját történetüket valamiféle konkrétnak tételezett, de nem mindig világos helyzetből a Te-nek, hogy mi - azaz a Te (közénk tartozik a „Szerző” is, még ha meg is halt - nem mindig értjük világosan, miről is van szó. Ezt az elbizonytalanítást a Munkaügy című írásban Darvasi az őrületig fokozza: nagyanya elbeszéli, mit mondott nagyapa, többszörös keretezések és váltások bukkannak fel. A beszélt nyelv nem kérkedik magával (ez talán már tényleg nem divatos), de árad, sokszor asszociációs kisülésekkel és váltásokkal. Aztán általában megtudjuk. Na nem mindent, annyit, amennyi szükséges, és éppen a késő előtt egy pillanattal kerül az utolsó kocka is a helyére. Összerakjuk. Átgondolt konstrukciók, amelyek önmagukat tagadják, a tárgyukat affírmálják: üveg, lencse, amin keresztül látunk. Ez az élet, gondolhatnánk, ez a valóság. Mindezen túl még felbukkan a meta- fikció is, mint lehetőség. Nem csupán az idézett utolsó novellában, de például Az embergyűlölő című novella írójánál, aki Heléna történetét szeretné megírni, talán a Fordított nap Helénájáét. Ezek az elemek azonban ritkák, és túl kevesek ahhoz, hogy egy lehetséges metafikciós olvasatot alakítsanak ki — ami persze nem baj. Röviden - ahogy mondani szokás: jól van megírva. A többi alighanem már ízlésbeli kérdés. Nekem mondjuk hiányérzetem maradt. Nem értem, mit akar tőlem ez a könyv: a valóság vagy nem létezik, vagy végtelen sok van belőle. Az élet kérdései nem kell, hogy a lét kérdései („Egzisztenciális kérdések, ontológia”) legyenek. Horizontálisan kielégít ez a hálózat, de vertikálisan... Sajnos, egy vagyok azok közül, akik elmennek a Másik mellett. Éppen ezért nem tudom, hogy ezek a szövegek hitelesen ábrázolják-e a Másikat. Nem azt mondom, hogy szociológiai indíttatású- ak a szövegek („társadalmi problémákról fecsegni’)), erről szó nincs. Csak épp a valóságon túli valóságot nem találom. Az élet kérdéseit igen, de nem jutok el a paradoxonig, avagy azokig a bizonyos megválaszolhatatlan kérdésekig. Az Irány az élet festője így foglalja öszsze esztétikáját: „Azzal kísérletezem évek óta, hogy az elemeit találkozzon a valóságossal. Életidegen színvilág, minél ismerősebbnek tűnő arcokkal.” Nos, nekem az ismerős arcok mögötti életidegen színvilág hiányzik. (Palatínus, Budapest, 2012) SZÁZ PÁL
