Irodalmi Szemle, 2012

2012/9 - SZEMLE - Száz Pál: Ismerős arcok (Darvasi Ferenc: Elválik)

SZEMLE

77

nyától, a felülnézet bizonyos értelemben vett bölcsességét, rezignáltságát is kínáló harmadik ’felvonásától’, annak „szikár, hűvös szépségű” jeleneteitől (Juhász Attila) („...Beköltözött / szomorkásán a világ fölé egy szobába” - írja maga is a Grammatikus szemétégető című részben), metaforizáltságának gyengülésétől, tárgyias szövegalkotásától, hideg tömbösítéseitől, kubizmusá- nak szenvtelenségétől, kassáki konst- ruktivitásának célratörésétől. Itt a történethez történelmi háttér (is) tartozik, s a külön elmekkel ellátott egyes részek közti előrehaladást bár dicséretes fortéllyal, valódi custosok, őrszavak segítik - akár a régi kódexekben oly módon, hogy az épp véget érő, rendre huszonhét soros vers két(-három) utolsó szava adja mindig - áthidalva így a két könyvoldal, illetve két vers közti szakadékot - a következő opus címét, valahányszor előrelendítve így a történetet, s új lendületet adva magának a történetmondásnak is (ez alól csak a ciklus közepe táján található három szöveg a szabályt erősítő kivétel).

(.AB-ART, Ekecs, 2011)

TÓTH LÁSZLÓ

Ismerős arcok

Darvasi Ferenc Elválik című novelláskötetéről

„...a kilátástalanságot, azt kéne megírnia valakinek. Az anyagi és a szellemi nyomort, de nem ám felülről rátekintve.” - Ezt mondja Darvasi első kötetének utolsó novellájában a pincér a főszereplőnek, miután megtudja, hogy író. „Őt az ilyesmi nem kimondottan érdekelte. Társadalmi problémákról fecsegni, arra találták ki a szociológiát. Egy művésznek nem ez a feladata. Egzisztenciális kérdések, ontológia: annál inkább” - gondolja az író, akiről a kötet végén már biztosan tudjuk: minden látszat ellenére sem azonos Darvasi Ferenccel.

Igen, ebben az (ön)ironikus gesztusban válik érthetővé: mennyire különböznek az elefántcsonttorony kérdései az aszfalt, a sínek, a vagonok, a kocsmák, a hálószoba kérdéseitől. Ez a novella arról szól, hogy a fiatal író találkozik a Valósággal (így, nagy vével). Az irónia - ami azért, lássuk be, sok fájó pontra tapint rá - mögött talán egy expresszionista kiáltvány néhány pontja sejlik... de nem, Darvasi nem esik túlzásokba. Igyekszik objektumát objektiven kezelni, annak tudatában, hogy a művészet köszönőviszonyban sincs a valódi objektivitással. Nem könnyű feladat. Az sem, hogy a kötet végére a pincérnek legyen igaza, és ne az írónak.

Darvasi olyan figurák történetét írja meg, akiket minden nap látunk a villamosmegállóban, akikkel gyakran találkozunk a vonaton, esetleg az egyetemi könyvtárban, vagy egy olyan helyen, ahol lehet inni, és mi valahogy odakeveredtünk. Elsőre azt mondhatnánk: a hétköznapi ember mindennapi történetei és gondolatai ezek; de nem, másról van szó: az ismeretlen emberről, akinek nem ismerem sem a történetét, se a gondolatait — mivel túl messze van tőlem, pedig itt áll mellettem a villamosmegállóban, ül a vonaton, hozza ki a kávém. A periféria, a külvárosok, a párkapcsolati