Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Tóth László: Monodráma - versben (Zalán Tibor: Szétgondolt Jelen)
76 SZEMLE séget tulajdonképpen a legteljesebb mértékben eltakarják a lírai én szerepjátékai? Vagy e rejtőzködő, harsány és perverz kitárulkozásai mögött is szemérmes, illetve szemérmességet óhajtó költő épp azáltal ismerszik meg, hogy milyen szerepeket játszat el versbéli megtestesülésével? Netán épp az ellenkezője ő maga, mint amit a versben eljátszik, eljátszat? Személyiség és beszédmód igen bonyolult összefüggéseit mutatja meg Zalán régi-új hármas kompozíciója, benne szerep és identitás igen finom szövésű viszony hálóját feszíti ki annak olvasója elé („a szerep te vagy” - mondja a költő egy helyütt s idevágóan). (Egyidejűleg viszonylag jól észlelhetők e kompozícióiban - de ezt csak mellesleg mondom - a módszer, mód és modor közti, néha csak alig felsejlő határok, miközben Zalán mindig ügyel arra, hogy különösen e két utóbbi vonatkozásban soha ne lépje túl azokat.) Új verskötete ’első felvonásának’ - kopszohiladészi - elégiái a tűnődő személyiség s személyesség halk töprengései Istenről - akivel „lenne még [...] beszéde”, bár ez sem biztos, mert egy „ha” szócska közbeékelésével rögtön viszony- lagosítja is, azaz, értsd: lenne még beszéde, ha lenne egyáltalán -, a halálról, öregedésről, nőről, nőkről, szeretkezésekről, ezek lélektelenebb, kevésbé átlelkesült, puszta fizikai aktusra korlátozódó formáiról, boldogságról, „grammatikai viszonnyá tett érintésekről”, a kifejezés és a kifejezhetőség küzdelméről, drámájáról (,,...A beszédmódot / keresem és elhallgatok. Végül. / Nincs érvényes megszólalás, / a sok kísérlet fáraszt”), mikor három nézetben is lát- ja/láttatja az egyes szám első és harmadik személyben váltakozva megszólaló, s olykor magát második személyben is megszólító lírai alanyt. A kötet ’cselekménye’ annak Diinnyögés, felhangokra (köztes)címet viselő második ’felvonásában’ bomlik ki a maga teljességében és legteljesebb erejével: ez a József At- tila-i léttragikumot a maga életébe áttranszponáló, illetve a maga életének megoldatlanságait, lehetetlenségeit a József Attila-i párhuzamokkal szembesítő, ütköztető, továbbgondoló - a hármas oltár hasonlatnál maradva a valóban pompázatos főoltárnak megfeleltethető — nagy ívű, tizenhárom részes kompozíció valószínűleg a legújabb kori magyar líra egyik legnagyobb és legnagyszerűbb létösszegző kísérlete, mely a versszervező lírai én drámai létküzdelméhez, értelemkereső vívódásaihoz kíméletlenül hiteles és pokolian valóságos társadalmi hátteret rajzol. Egy példa, ide is: „Nem vonták vissza Visszavonták / Mélyen repül bukdácsol az ország // Hősök és gyávák egyre mennek / bele az alapba mind cementnek // ami nem épül jövő soha / A fű kinő De nem tudja hova”. De egyébként is szeri, se száma az e kompozícióból kiemelhető gnóma- és aforizmaszerü, önmagukban is jelentéssel telt szakaszoknak, mondatoknak, soroknak - dünnyögéseknek, melyek egy-egy, a megszenvedettség és tapasz- talattal-teltség magasizzású kohóiban kiérlelt gondolatban, képben beszélnek költőnk világáról - világunkról. De a dráma itt még mindig a személyiség s személyesség, a lírai én drámája, eltérően a Szétgondolt Jelen másik oltárszár
