Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Tóth László: Monodráma - versben (Zalán Tibor: Szétgondolt Jelen)
SZEMLE 75 látszólag eltérő hangolása és eszközke- zelése ellenére már első ránézésre is mindhárom esetben szembetűnő a narrátor, a történetmondó én - természetesen belső történetről van szó itt - azonos (de nem mindig önazonos) volta, mondandójának egy tőről fakadtsága, s életérzésének eredete is. Próbaként hadd engedjek itt meg magamnak egy kis játékot: a kötetet felvezető elégiaciklus leütése, indító sora egy szűkszavú hely- (zet)meghatározás, amely magát az alaphelyzetet, szövegünk (szövegeink) tör- ténetmondójának alaphelyzetét is felrajzolja, értelmezheti: „Szemközt az ürességgel.” (Bár fölfoghatjuk ezt, általánosabban, létértelmezésként is, ahogy tette Zalán-elemzésében Juhász Attila, adott esetben mindez fikarcnyit sem változtat e tétel konkrét személyre vo- natkoztathatóságán.) S a Szétgondolt Jelen kötetzáró darabja pedig ezzel ér véget, vagyis Zalán új könyvének utolsó (két) sora ez: „Arcában kö ürege ásít, / jobb vállát kissé felhúzva jár.” S nézzük még, szintén a játék kedvéért, a középső ’felvonás’, a Diinnyögés, félhangokra című versfüzér indítását is: „Tudod én meg akarok halni”, s a zárlatát nemkülönben: „üres a szívem. Nincsen rám gondja”. Tehát: az űr, az üresség, a halál. Drámai hősünk körül a világ tele van halállal, s ő maga is tele van halállal. „Át kell lépni egy másik halálba” - mondja Zalán másutt, kötete közepe tájt, s ez a tényleges halál kívánását jelenti, idézett verssora szerint az élet - verse beszélője számára - maga is egyet jelent a halállal. (Világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban egy korábbi versében, illetve kötetében: „a halálnak van egy / olyan fokozata, amelyet életnek hívunk.”) Vagy az emberélet köztessé- ge, örök két halál közöttisége nevezödik meg így s ezáltal Zalánnál? Netán - másról volna szó itt? Esetleg, pont az ellenkezőjéről? „Képzeljük el - írja idevonatkoztatva Payer Imre -, hogy valaki elénk lép, és azt mondja: meg akar halni. Azután hosszan, ünnepélyesen, nagyon sok látványosan érdekes képpel megtűzdelve beszél erről, egyre hosz- szabban, egyre jólesőbben mondja és mondja, szinte megrészegülve a saját, valóban kifejező, erősen retorikus beszédfolyamától. Mindez rendkívül figyelemreméltó, de gyanút kelt mégis. Aki valóban meg akar halni, az nem beszél róla, főleg nem ennyit. Mintha valamilyen nagyon is túláradó kedélyű, csak éppen erősen mazochisztikus mánia beszélne ezekben a nagyon rctorizált költeményekben. [...] Ülünk a szobában, már a falakból, a mennyezetből (mint valami színpadi masinériából) is ez harsog. [...] Mintha valamilyen gépezet beszélne a versekből, nem az alanyi költő.” Lehet, tényleg ennyire egyszerű a recept itt. írjuk szét, beszéljük szét a halált, s ezzel szüntessük meg, legalább időlegesen. Egyfajta pozitív, afféle életigenlő pesszimizmussal, „tragikus optimizmussal” lenne dolgunk Zalánnál (s Zalánnal)? Vagy egy újabb, már valamelyik korábbi kötetében is felbukkanó szintagmával: gondoljuk szét, szüntessük meg a jelent, hogy összerakhassuk azután újra? Vagyis „a törmelékekből / a beláthatatlan, néma elv majd / visszarendezi, ami múlhatatlan” az ember életében? Szerepjátékok sorával van dolgunk? A költő énjét, a költői személyi
