Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Tóth László: Monodráma - versben (Zalán Tibor: Szétgondolt Jelen)
74 SZEMLE Monodráma - versekben Futam Zalán Tibor Szétgondolt Jelen című verseskötetéhez Zalán Tibort nem kell különösebben bemutatni az olvasónak: ötvennyolcadik évében jár, az élet s a kortárs magyar irodalom nagy része már mögötte, megjelent vagy negyven könyve, színházi bemutatói nehezen számosíthatók, szinte nincs irodalmi műfaj, melyben ne lenne tevékeny, harminchét évesen kapott József Attila-díjat, immár két monográfiát is írtak róla, és - (szinte) évente jelentkezik új művével (néha többel is). Legújabb verseskötete azonban, az AB-ART Kiadó gondozásában megjelent Szétgondolt Jelen - tulajdonképpen régi. No nem maga a könyv, sőt, sietve hozzátehetem: nem maga a mű, mert az valóban új, hanem a benne levő, illetve az új művet adó versek a régiek. Ez a könyv ugyanis Zalán három régebbi ciklusát, könyvét tartalmazza: míg a kötetnyitó Kopszohiladészi elégiákat a 1996- os FénykorlátozásokbóX, addig a kötetzáró Szétgondolt Jelent az 1995-ös kétnyelvű — magyar-angol — nvers/onból emelte át ide a költő, míg mostani középső ciklusa, a Diinnyögés, félhangokra 2006-ban külön kötetként jelent meg. (A három többrészes darab tulajdonképpen három, jelenetezett hosz- szúversként is fölfogható, vagyis külön- külön, önmagunkban is koherens egységet képviselnek, s ez a koherenciájuk egymás viszonylatában is megmaradt.) Mi lehet az oka három — a költői fejlődés legalább két, s a nyelv legalább három lehetséges irányát megtestesítő - mű egymás mellé sorolásának, külön könyvvé rendezésének, hármas oltárrá szervezésének? (Megjegyzem, maga a módszer korántsem új Zalán kötetszerkesztő gyakorlatában; eddig is voltak könyvei, melyekben fontos szerepet kapott korábbi munkái újraközlése, átrendezése; idevágóan nevezte H. Nagy Péter Zalán költészetét „mozgásban levő szisztémának”.) Mi az oka tehát, most másképpen mondva - hiszen Zalán egyben jeles színházi ember, a kortárs magyar dráma, mesedráma, (hangjáték), dramaturgia és színjátszás egyik jeles kísérletezője is —, szóban forgó három opusa hármas tagoltságú színpadi művé, (mono)drámává szerkesztésének? (A Zalán-versek színházszerűségével, teatralitásával, a jelenetezéssel, dramaturgiai szerkesztéssel, az alanyiság maszkká tételével kapcsolatban egyébként a közelmúltban Payer Imre tett kiváló észrevételeket.) S miért a két régebbi, másfél évtizeddel ezelőtti opusban láthatta (láthatja) szerzőnk a ’dráma’ felvezetését, s miért az időben legfrissebb, mindössze öt évvel ezelőtt, lényegében József Attilának is adózó középsőre bízza a ’cselekmény’ kibontását? S több-e e három egybeolvasása - egybegondo- lása -, mint külön-külön olvasatuk? S ha igen, mi az a plusz, ami egyberende- zésiiket indokolja? Mert már felületes olvasásra is nyilvánvaló mindhárom drámaisága, úgymond: monodráma volta - a személyiség mindháromban való tragikus - inkább elszánt, mintsem kétségbeesett - küzdelme önmagáért, a személyisége által birtokba vehető nyelvért, s a nyelvvel birtokba vehető személyiségéért. S a három ’szakasz’, ’felvonás’ egymástól
