Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)
68 Mislay Edit szetes volt hát, hogy prózában fejezzem ki azt. A prózának ugyanis más a ritmusa, a formai és gondolati ritmusa egyaránt, gyanítom, ez volt a döntő. Amikor Eötvös Károlyt olvastam, megragadott csodálatos mondatfuzése, magukkal ragadtak hihetetlenül tiszta, áttetsző, többszörösen összetett mondatai, csakúgy, mint Apollinaire fantasztikus, képzettársításos gondolatfüzése. De azért nem mondanám róluk, hogy a példaképeim, akiket utánozni akartam, inkább azt, hogy gondolkodás- és kifejezésmódjuk közel áll hozzám. Ugyanaz a helyzet, mint Máraival: amikor vele találkoztam, csak tudomásul vettem, hogy ez az, ami tetszik nekem, s hogy tőle függetlenül valami hasonlót csinálok anélkül, hogy hozzá hasonlítanám magam. Ennek az utánzásnak, vagy szebben kifejezve: a példakép követésének van egy másik dimenziója is. Az ókori fölismerés, hogy nincs új a nap alatt, a témaválasztásra, a témák földolgozására is érvényes, hiszen állandóan visszatérő témákkal dolgozunk, csak éppen más ruhában, más kulisszákkal, a kor és a személyiségjellemzőihez idomulva. Ilyen A harmadik című kötetem, melyben ismert, már létező toposzok változatait írtam meg saját megfogalmazásomban (a címadó elbeszélésben ráadásul Kertész Imre és Esterházy Péter stílusát tudatosan idéztem, sőt mondatfoszlányokat is fölhasználtam tőlük). Ami pedig a regényt illeti: tulajdonképpen olyat Márai sem írt. A legjobb példa erre talán a VendégjátékBolzanóban. Terjedelme szerint lehetne ugyan regény, de műfajilag nem az. S mivel magam erősen törekszem a tömörségre, az elbeszélés mint műfaj tökéletesen megfelel számomra: azzal is lehet egy egész regényre valót kifejezni, csakúgy, mint egy közönséges fényképpel. A regény manapság mintha divatos lenne, úgyszólván az értékelés föltétele lett, de azért mégis csak forma, nem téma vagy mondanivaló. És nem kritérium.- Hogyan viszonyul az első kötetéhez, így, az idő távolából? És milyen a viszonya a többi kötetéhez? — Ez leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor gyermekünket kapjuk a kezünkbe. A hasonlat természetesen sántít: a könyv nem egy élő szervezet, amellyel még évekig kell foglalkozni, nevelni, pátyolgatni, ám ugyanúgy önálló életet kezd. S csakúgy, mint a gyermekeimet, akiket nagyon szeretek, de azért kritikusan szemlélek, a könyveimben is van, ami továbbra is tetszik, s észreveszem azt is, ami már kevésbé. Gyermekének ugyan szólhat az ember, ezt vagy azt csinálja esetleg másképp, ám ha ezt nem gyermekkorában, a felcseperedés időszakában teszi, felnőtt komkban már elkésett ezzel. A könyvvel is addig kell dolgozni, amíg ki nem adjuk a kezünkből, mert az is olyan, mint egy felnőtt sarj: akkor már hiába próbálgatnánk javítgatni, nem használ; ellenkezőleg, jobb inkább hagyni. Minden könyvemnek van egy bizonyos koncepciója, azon is kár volna bármit változtatni. Nem szükséges utólag pirosra átfesteni azt, ami zöld.- Ki az, akit mesterének tart? Esetleg mégis Márait, akit az imént kiemelt? Mit érez magához legközelebb Márai életművéből? Számomra úgy tűnik, hogy az általa kép
