Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)
„Súlya legyen a szónak" 67 Ián egyedül csak Aranynál van ez így, de Petőfi például már elég nehezen elviselhető egyéniség volt; Aranyon és Bernen kívül még azzal is összeveszett, akivel nem is találkozott. De költőnek attól még zseniális volt. Sőt van olyan is, akinek csak egy kötete jelent meg, mégis író. Ilyen Németh István, az Egyszemű éjszaka egyik társszerzője, akinek úgyszólván a halálos ágyán jelent meg egy vékonyka kötete, a Dörejá- rás. S van olyan, aki rengeteget írt, mégsem író, csak grafomániás. Számomra a szűkszavúak rokonszenvesebbek, mert tömörebbek, de ez, ugye, magánvélemény, egyéni ízlés. Mert szerintem a szónak legyen súlya. Legyen mondanivalója. Az olyan szóért nem kár. A szószátyárkodásért viszont igen.- 1998-ban jelentkezett először önálló kötettel. Mi billentette ki a hallgatásból? Nem volt furcsa érzés annyi év után újra belépni az irodalmi életbe? Mi késztette arra, hogy a versek után a próza felé forduljon ? És ha már próza, miért éppen az elbeszélések, a novellák mellett döntött? Soha nem csábította a gondolat, hogy egy regénybe vágjon bele?- A rendszerváltást lehet úgynevezettnek is mondani, s egyre inkább valóban annak tűnik, mert hiszen a vörös diktatúrát a töke diktatúrája váltotta föl. A mostani helyzet értékeléséhez ez azonban még kevés, ugyanakkor végképp nem azt jelenti, hogy a letűnt vörös diktatúrát siratnám. A mostani világ persze nem tökéletes, van viszont néhány olyan előnye, amely miatt már megérte. Fontos például, hogy szabad lett a mindennemű kapcsolat a világgal. Aki legföljebb a faluja határába megy, annak ez nem érték, de kapcsolatot teremteni másképp is lehet, nem kell föltétlenül személyesen odautazni, végül az információ is a kapcsolatteremtés egyik formája. Ennek, s akár a vélemény szabad kimondásának is megvan a maga fogyatékos visz- szája (mert mondanak ám, többnyire fölöslegesen, sok értelmetlen badarságot, nem mérlegelve a szó súlyát), de ingyen semmi nincs. S ha megírhatom a világot úgy, ahogy látom, ahogy érzékelem, s nem úgy, ahogy „felsőbb helyről” utasítanak, akkor már megérte. Nem biztos, hogy osztatlan elismerést aratok, de nem is ez a lényeg. Az önkifejezés minden művészet fontos tényezője. Nyilván vannak, akik állítólag azért alkotnak, hogy sikerük legyen, vagy hogy pénzt keressenek (ami azért ritka lehetőség), vagy magasztosabban: a világot, az emberiséget szeretnék jobbítani, de szerintem akkor is az alapvető rugó az önkifejezés kényszere: bemutatni, ismertetni gondolataimat, érzéseimet egy magasabb, általánosabb szinten (a saját gondolat, ítélet léte természetesen kritérium). A dicsőség többnyire szalmaláng; kevés alkotónak adatik meg, hogy örökmécsesként ragyogjon a köztudatban. Jókait például a mai fiatalság unalmasnak és élvezhetetlennek tartja, pedig az én nemzedékem még szívesen olvasta őt. De bizonyára újra fölfedezik majd, hiszen Jókai értéket képvisel, s az érték, ha nem is divatos mindig, attól még érték marad. Ami saját újbóli megszólalásomat illeti: említettem már: teljesen sosem hallgattam el, másrészt olyan volt ez, mint egy másik nap, amikor mást csinálunk, mint előzőleg. A próza jobb kifejezési lehetőséget nyújtott, mondanivalómhoz jobban illett, tenné-
