Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)
66 Mislay Edit késztette, vagy a csalódottság, a kiábrándultság, netalán a saját családja, amelyre, úgy gondolta, jobban oda kell figyelnie, minden energiáját rájuk fordítania? Vagy születtek azért írások is, amelyek aztán az íróasztalfiók mélyére kerültek? Esetleg úgy tervezte, végleg felhagy> az írással? Hogy kár a szóért? Egyáltalán, akkor is író az író, ha hallgat? Abban az értelemben, hogy a lelke mélyén azért mindig készenlétben áll? Kívülállóként élte meg ezt az időszakot? Melyek voltak e hallgatás hosz- szú éveinek legfontosabb tanulságai? — A választ erre részben az előbbi kérdésére felelve is fejtegettem, ám az 1968 utáni neokolonizációs időszakot még talán korai volna értékelni, nem nőtt még azon elég fő. Olyan hatások értek akkor bennünket, amelyek objektív földolgozása majd a következő nemzedékek feladata lesz. Vannak persze dolgok, amelyeket néven tudunk nevezni már most is, ám a kép még túl zavaros, semhogy a mélyére tudjunk látni. Akkoriban elsősorban élni kellett, túlélni, s bízni abban, hogy higgadtabb időkben majd kitisztul a helyzet. Lázongtam én is, persze, de a bennem élő polgár visszatartott attól, hogy fejjel menjek a falnak. Nem az volt tehát a kérdés számomra, hogy irodalom vagy valami más, hanem az, hogy megőrizzem önmagamat, hogy később is tiszta lelkiismerettel nézhessek tükörbe. Mindenki máshogy látja, meddig mehet el, s mi igyekszünk ezekhez a határokhoz tartani magunkat, amennyiben maradt még némi tartás bennünk - közben persze nem mindig járunk teljes sikerrel, mivel nem vagyunk tökéletesek, de hát az ember próbálkozik, igyekszik. Egyébként tényleg lehangoló volt a helyzet; nem úgy nézett ki, hogy egyszer is vége lesz. Azzal, ami mondanivalóm nekem arról a világról volt, nem volt tanácsos - de nem is lehetett - a nyilvánosság elé menni. Lehetett viszont közvetve cselekedni. És megmaradhattunk embernek, ha elfogadtuk és megadtuk az árát. Igaz, mindvégig afféle szocialista álruhában kellett járni, de azért voltak lehetőségek. Csináltam többek között egy szlovák nyelvű lapot magyar iskolák számára a szlovák nyelv jobb elsajátítása érdekében - úgy, hogy közben a gyerekek magyarok maradjanak, hiszen a nyelv elsajátítása - az elvárásokkal ellentétben - nem jelent automatikus akkultúrációt. Egy ismerősöm ezt tömören így jellemezte: „Jó! Csak észre ne vegyék!” A kommunisták ezt a partizánmunkámat nem is vették észre, vagy ha mégis, nem tettek ellene semmit, a nemzeti melldöngetők viszont annál inkább. De akkor már más világ volt: 1989 után. Ekkor vettem észre, hogy az évek során mi minden gyűlt föl bennem. Hirtelen véleményt lehetett mondani mindenről, s ezek kikívánkoztak belőlem. Publicisztikával kezdtem el foglalkozni; a szájkosár már nem gátolt. Apám ezt már, sajnos, nem érte meg, de állhatatossága, embersége, amit örökbe adott, megóvott az addigi veszélyektől, amiért igen hálás vagyok neki. Olyan mottó volt az üzenetében, amit Arany fogalmazott meg oly frappánsan Domokos napra című versében: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Mindennek nem föltétlenül van köze az irodalomhoz. Művészet és erkölcs, emberség — két különböző, egymással nem szükségszerűen egyensúlyban lévő tényező, amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást, a magasztos szózatoknak ritkán van fedezetük szerzőik magánéletében. Ta-
