Irodalmi Szemle, 2012

2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)

.Súlya legyen a szónak"

65

gyakori név. Nyaggattam az anyámat, vegye meg nekem azt a könyvet. Úgyse olvasod el, próbálta elhárítani kérésemet abban a szent - és megalapozott - meggyőződésében, hogy valóban nem fogom elolvasni. Mert hiszen valóban nem voltam hajlandó akkoriban olvasni. Ám a könyv címe olyan hatással volt rám, hogy még arra is vetemedtem, hogy szentül megígértem: valóban elolvasom. Végül az anyám megadta magát, ki tudja, elhitte-e fogadkozásomat, vagy csak reménykedett. De ezzel megtört a jég. Ezután már az volt a baj, hogy „semmit sem csinál ez a gyerek”, „csak” állandóan olvas. 1952-ben, ha jói emlékszem, a Kis Építőben volt egy cikk, amellyel Eger ostromának az évfordulójára emlékeztek. Jellemző az akkori időkre, hogy Gárdonyit nem lehetett kapni, így szabályos kutatómunkára sarkalltam a családot, ugyan kinek van meg a regény, hogy kölcsönkaphassam és elolvashassam.

— Annak idején versekkel mutatkozott be az Egyszemű éjszaka című antológiában 1970-ben. Egyértelmű volt akkoriban, hogy a vers áll közelebb Önhöz? Milyen volt az a hajdani fiatalember, aki az akkor született verssorokat papírra vetette?- Az Egyszemű éjszaka - nos igen, az volt a hőskor, egy hosszabb korszak csúcsa, amely után sokáig alig jött valami, legalábbis a részemről. Verseket aránylag korán kezdtem írni, már amennyiben kamaszkori irkafirkái verseknek mondhatók. Mi akkor ízlés szempontjából legföljebb Petőfiig jutottunk, Aranyból pedig Toldi; ami utánuk következett, azt osztályszempontból értékelték csupán, és az számomra teljesen távoli és értelmezhetetlen világ volt, egy Adyt és József Attilát is tulajdonképpen később kellett fölfedeznem. És nem is volt ez olyan egyszerű abban az osztályközpontú értékrendben, amely akkoriban irányadó volt. Az ellentét, amely a külső és a bennem létező világ közt feszült, szintén nehezen volt feloldható. S ebben a kettőségben egyensúlyt találni szintén kilátástalan volt - márpedig erről lett volna szó. És ennek megfelelően alakult az eredmény is. Az Egyszemű éjszaka még a dub- éeki enyhülés egyik utolsó megnyilvánulásaként jelent meg, megítélése viszont már az úgynevezett konszolidáció idejében történt. A fiatal ember, aki állandó szigorú öncenzúrára kényszerült, ezt nehezen viselte. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nem lehet elmondani, mi több, titkolni kell, s erre most rádupláztak. Az ilyen légkör nem túlzottan kedvez az alkotásnak. Utólag arra is gyanakszom, hogy már ekkor kerestem magamban a prózaírót. Az irodalmi életből ugyan nem tűntem el teljesen, ám a megélhetéssel is törődni kellett, ha pedig őszinte véleményt mondani amúgyis lehetetlen és veszélyes, jobb azt elraktározni más időkre. Az antológia többi szerzője persze némileg más helyzetben volt, mivel másfelől indultak, de számukra sem lehetett egyszerű ez a menekülés a szocreál bénító bilincseiből. Mert ez a nemzedék az 1970-es években már lényegesen másképp látta a világot.- Az 1970-es Egyszemű éjszaka után hosszú hallgatásba vonult. Életrajza szerint volt segédmunkás, tanító, szerkesztő, szakíró. Engem ennek a hosszú hallgatásnak az okai érdekelnének. A kor, a konszolidáció időszaka volt az, amely elnémulásra