Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak" (beszélgetés Aich Péterrel)
64 Mislay Edit tenie, s akik készséggel igazolták, hogy Aich doktor volt, aki az életüket megmentette. Mindez azonban csak arra volt elég, hogy Pozsonyban maradhattunk, viszont apám hetente volt kénytelen a tartózkodási engedélyét meghosszabbítani. Akkor, amikor néhai betegei levelei előkerültek, megkérdeztem tőle, ugyan miért nem lépett be az antifasiszta szövetségbe, hiszen egészen másképp ítéltek volna meg bennünket, s egy csomó zaklatást is megúszhattunk volna, meg testvéreimmel - többek között - főiskolai tanulmányainkat is simábban kezdhettük volna. Apám ekkor csodálkozva rám nézett, hogy ugyan miért gondolom azt, hogy előnyöket akart volna szerezni azzal, ami kötelessége, s csak ennyit mondott: „Orvos vagyok!” Sosem jutott eszébe azzal hivalkodni, hogy megtette, amit kutya kötelességének tartott: egyszerűen megtette, és kész. Ezt próbáltam én is továbbadni a gyermekeimnek: megtanítani járni, megadni az irányt, hogy ettől eddig, s aztán menj, mert vannak dolgok, amit csak te tudsz elvégezni, amit helyetted senki meg nem tehet, s tedd azt tiszta szívvel, becsülettel. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd csak a jövő mutatja meg, hiszen lépten-nyomon leselkednek rájuk is a különböző veszélyek, de bízom benne, s minden jel erre mutat, hogy apám példája nyomán sikerült némi pozitív útravalót adnom nekik.-Mikor került az irodalom igézetébe? Fel tudja idézni a legelső olvasmányélményeit? Ki vagy mi volt hatással kialakuló írói ízlésére? — Nem biztos, hogy úgy lehetne fogalmazni, hogy az irodalom igézetébe kerültem. Sokkal inkább úgy volt, hogy a művészetekkel azóta élek együtt, amióta csak az eszemet tudom. Odahaza nálunk gyakori volt a házi muzsikálás, anyám ilyenkor a zongoraszólamot játszotta. Amíg Albrecht Sanyi bácsi a Dómban a vasárnapi miséket vezényelte (rutinos zenészek jöttek össze mindig, akik próba nélkül játszottak), anyám rendszeresen eljárt a kórusba énekelni, s ilyenkor engem is magával vitt. Ott bóklásztam a kóruson, és Németh Pista bácsit idegesítettem az orgonánál. Sanyi bácsi és Pista bácsi kiváló muzsikusok és zeneszerzők voltak, de akkor ezt még nem tudtam, számomra „csak” ismerős bácsik voltak. A hangversenyek rendszeres látogatása is természetesen alakult, számomra a zenét mindig a komolyzene jelentette. Múzeumba és kiállításra is gyakran elvittek bennünket a szüléink, máig őrzöm például az Álló Gyula kiállítására készült „katalógust” 1953-ból. Ugyanúgy természetes része volt gyermekkoromnak a könyv is - persze azok inkább örökölt vagy antikváriusi példányok voltak, hiszen az 1940-es évek végén s az 1950-es évek elején nemigen voltak szép és jó gyermekkönyvek, magyarok meg egyáltalán nem, ám könyveimet eleinte inkább csak nézegettem, azt sem túlzott lelkesedéssel. Szerettem viszont, ha mesélnek nekem - az olvasással elég sokáig hadilábon álltam. Szüleim kétségbe voltak esve: ez a gyerek nem olvas! Pedig tele volt a lakás könyvvel, csak hát engem ez valahogy nem izgatott. Aztán egyszer a Nyerges utcában az antikvárius kirakatában megpillantottam Palotai Boris könyvét: Péter - egy szegény kisdiák regénye, az Athenaeum kiadásában (benne a Kiskárpátok Cserkészcsapata könyvtárának a pecsétjével). Ez megragadott, mivel a nevem volt a könyv címe, s akkoriban az nem volt túl
