Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Vilcsek Béla: Életmű és recepció II. (tanulmány Csclényi Lászlóról)
58 Vilcsek Béla Mindenesetre az ezredforduló tájékától örvendetesen gazdagodó Cselényi-re- cepció első két nagy vállalkozásának tapasztalatait összegezve, annyit talán érdemes leszögezni, hogy ha más-más okból és minden jó szándék ellenére is, az Escorial... végül is sokkal inkább nevezhető tisztelgésnek, mintsem tanulmánykötetnek, A megírhatatlan költemény... viszont sokkal inkább nevezhető tanulmánykötetnek, mint monográfiának. Önmagában pedig mindkettő legfeljebb egy-egy „lehetőségnek” tekinthető „egy elképzelt szöveghez”. A Cselényi-pályát és -munkásságot - eddigi recepciójának ez feltétlenül egyik legfontosabb tanulsága úgy tűnik, nem lehet egyszerűen sem a róla szóló legkülönfélébb szempontú és jellegű írások egy kötetbe terelésével, sem valamely irodalmi vagy irodalomtudományi irányzat szemléletmódjának kizárólagos érvényesítésével eredményesen megközelíteni. Költői életműnek és fogadtatásának, költőnek és kritikának az egymáshoz közelítésére nagyszerű alkalmat kínál 2006-ban a Pozsonyi Páholy, amikor beszélgetést rendez Cselényi László költészetéről, ráadásul a költő jelenlétében és aktív közreműködésével. (A rendezvényen elhangzottak szerkesztett változata írásos formában is megjelent, „...az író mindig olyan, milyennek a fiatalok látják” /!?/. A Pozsonyi Páholy vendégei: Cselényi László költő és H. Nagy Péter irodalomtörténész címmel, az Irodalmi Szemle 2007. októberi számában.) Az összejövetel vitaindító előadását H. Nagy Péter irodalomtörténész-szerkesztő tartja, immáron az Aleatória - valójában tehát a teljes addigi költői életmű - és a főként arról szóló „monográfia”, a „hermeneutikai kísérletek” ismeretében. Bohár munkájának egyik fő hiányosságaként azt említi, hogy az eleve lemond a Cselényi-költészet fogadtatástörténetének értelmezéséről és eredményeinek hasznosításáról. Megítélése szerint elengedhetetlen az Escorial-kötet szakmai hozadékának feldolgozása. Különösen a kötetnek azokat a dolgozatait emeli ki, amelyek, úgymond, „közel tudnak menni a szöveghez”. (Megítélése szerint ilyenek Mekis D. János, Nagy Pál, Németh Zoltán, Tőzsér Árpád vagy Zalabai Zsigmond továbbgondolást érdemlő megközelítései.) A Bohár-monográfia másik nagy hiányosságának azt tartja, hogy az lemond a költészettörténeti hagyományról is, pedig - mint mondja - „a Cselényi-szövegek olvasása számtalan olyan kérdést vet fel, ami történetileg nagyon érdekes volna, és itt utalnék arra, azt említettem a szöveg elején, nem biztos, hogy az avantgárd felől való olvasás mindig célba ér, illetve ez is pusztán csak valamilyen részleges konstrukcióként tud lelepleződni. Biztosan emlékeznek, a dada nyelve volt talán a legmarkánsabb abból a szempontból a klasszikus avantgárdban, hogy a nyelvi jeleket kontrollálatlan mozgásnak tette ki. Én úgy mondanám inkább, hogy a jelölők szabad és olvasó függő játéka a fontos itt, tehát a szövegnek az a tartománya, ami nem rögzíthető a szövegben (számtalan példát hoz erre Zalabai is), hogy egyfajta ilyen dinamikus mozgásstruktúra vezérli a Cselényi-szöveget. Ezt a dadaista szerző úgy oldaná meg, hogy egy valamilyen értelem nélküli nyelvi elemre vezetné vissza ezt a bizonyos jelölő mozgást. Ez akár még a dadaista kiáltványban is megfigyelhető. Tehát valami olyan blődli szövegre, ami elveszti az értelmét, és nem is ez az érdé-
