Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Vilcsek Béla: Életmű és recepció II. (tanulmány Csclényi Lászlóról)
Életmű és recepció II. 59 kés. Az az érdekes, hogy ez a bizonyos jelölő hogyan oltja ki a jelöltet, vagy hogyan olvad vele össze. A neoavantgárd stratégia nem így működik. A neoavantgárd stratégia mindig bekapcsolja a hagyomány valamilyenfajta exponálását. Ilyen szempontból az Aleatória újra befogat bizonyos hagyományelemeket, ugye ezt reciklá- lásnak mondjuk idegen szóval. Ilyen értelemben, a hagyományértés tekintetében eltávolodik a klasszikus avantgárdtól.” A Pozsonyi Páholy előadója szerint a szakirodalom eredményeinek hasznosítása éppen azért elengedhetetlen, mert annak segítségével sokkal árnyaltabban írható le és értelmezhető az a zenei alapozottságú szerialitás, amelyből levezethető a Cselényi-szövegek történeti létmódja, és pontosabban írható le az az úgynevezett aleatorikus szerkesztési mód, amelyről a költő eddigi fő műve a címét is kapta. „Az aleatória - H. Nagy Péter értelmezésében - természetesen többértelmü fogalom, ami azonban nagyon fontossá válik a neoavantgárd költészet számára, az az volna, hogy az aleatorikus mozgása a nyelvnek véletlenszerűen kapcsol össze különböző szövegtartományokat. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy a neoavantgárd szövegek nem ráhagyatkoznak a véletlenre, hanem előállítják a véletlent. Tehát operálnak, azzal, hogy mondjuk nem a jelentés, nem a szemantika, nem a szintaktika, tehát a mondattagolás, hogy mi, mi után következik, nem az vezérelné a szövegalkotást, hanem hogy mindez kiszolgáltatható a véletlennek. Véletlenszerű szövegtörmelékek kerülhetnek egymás mellé, íródhatnak egymásra, ilyen értelemben beszélhetünk tehát arról, hogy az aleatória retorikai mozgása volna a szövegnek, amely azonban rendkívül fontos olvasói alakzatot is jelent. Nemcsak arról van szó tehát, hogy ezt az alkotó valamilyen módon képes befolyásolni, sokkal inkább arról, hogy a nyelv aleatorikus mozgása, amely akár a szerzői képletek ellenében is hathat, az bizony az. olvasó teljesítménye is.” H. Nagy Péter főbb megállapításait talán azért is érdemes volt hosszabban idézni, mert a róla szóló előadást a helyszínen maga az érintett is végighallgatta, s annak elhangzását követően azonnal lehetőséget is kapott a közvetlen reagálásra. Reakciója, napjaink horizontjáról nézve is több szempontból érdekes és tanulságos. Az előadás alanya és tárgya először is azt teszi szóvá, hogy az előadó úgy tudott csaknem egy órán át „az egészről” beszélni, hogy semmi másról nem szólt, csak „a Szövegről”. Azonnal a Bohár Andrással való korábbi kapcsolat idéződik fel benne. Monográfusát tíz éven át hiába kapacitálta arra, hogy látogassa meg őt Pozsonyban, ismerkedjen meg vele, azzal a közeggel, amelyben a müveit írja, a válasz mindegyre elutasítás volt. („Engem nem érdekelnek a körülményeid. Nem érdekel, hogy te kivel veszekszel, kivel vagy haragban, engem egyedül a szövegeid érdekelnek.”) „S itt az eredménye mindennek - vonja le mindebből a maga számára a tanulságot a költő -, a monográfiája, amely pedig talán éppen azért nem lett valódi monográfia, hanem hermeneutikai kísérletek gyűjteménye. Lehet, hogy egészen más könyv lett volna belőle, ha egy kicsit a hátteret is tekintetbe veszi.” Az focorá/Z-válogatásból sem az előadó által kiemelt tanulmányokat tartja igazán fontosaknak, hanem legfő
