Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - ODA-VISSZA - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén - II. Miért nem lett jó hungarusnak lenni? (tanulmány Kovács Endréről)
Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén 23 a későbbi kor kutatói. Ettől megkülönböztetentő... az újabb történeti feldolgozásokban a feudális nacionalizmus, a törzsi nacionalizmus és több, hozzájuk hasonló megjelölés. Ám nacionalizmus, a szónak mai értelmében, a középkorban ismeretlen volt. Nemcsak a megállapodott tenninológia mond neki ellent, hanem maga a jelenség is. Nem beszélünk nemzetekről, csak népekről. A feudális nemzet fogalma hasonló szűkítést szolgál, mint a feudális nacionalizmus. Érdemes-e, lehet-e fogalmakat bevezetni - megállapodás kérdése. Egy bizonyos: válasszunk is bármilyen elnevezést, egyik sem ment fel bennünket az alól a fáradságos munka alól, hogy megtaláljuk távoli évszázadok ködében a nemzeti érzés forrásait... [...] A középkori nacionalizmusok utólagos felnagyítása viszont a késő utókor történésze kezében hatásos ideológiai fegyver lehet - nem a béke, hanem a civakodás érdekében” (130-131.). Kovács Endre véleménye szerint a 18. század végén indul meg a nyelvi öntudatosodás, ami később mozgalommá válik. A nyelvi program pedig megveti a nemzeti történelemszemlélet alapjait. Viszont nem alakul még ki a türelmetlen, támadó jellegű nacionalizmus. „A feudális nemzet tagjainak nem kellett ugyanazon nyelvet beszélniük, ösz- szekötötte őket a latin, mely államnyelvnek számított, s emellett használták saját vidékük elterjedt nyelvét. Magyarországon a natio Hungarica a középkor folyamán a nemesi társadalmat jelentette, a nobilis Hungarus pedig ennek a natiónak a tagját” (38.). Ezek szerint nemcsak tájékozatlanság, hanem nagyfokú butaság is a „nemzet” egykori nagyjait az újkori nemzetek valamelyikéhez sorolni, legyenek azok neves arisztokraták, mint például a Fuggerek, Thurzók, Grassalkovichok, vagy a mai értelemben vett értelmiségiek, mint például Hell Miksa vagy Bél Mátyás, mert hun- garusok voltak, s ezt öntudattal vallották és vállalták is. „A hungarus tudat annak a büszkeségnek az átérzését jelenti, hogy a Magyarországot lakó sokféle nép minden vonatkozásban egyenrangú, egyik sem alábbvaló a másiknál” (145.). A nemzeti érzés ébredése Európában - köztudottan - egybeesett a reformációval, ami pedig megdöntötte a latin nyelv egyeduralmát. A bibliafordítások indították el a nemzeti nyelvek kibontakozását, előbb Nyugat-, majd Közép- s végül Kelet-Európábán. Ettől kezdve nemcsak nyelvileg, hanem felekezetileg is megindult Magyarország széttagolódása. Az addig is más-más nyelvet beszélő megyék lakossága szinte észrevétlenül más-más felekezetűvé is vált. „A Habsburg-hatalom megkésve, a XVIII. században szerette volna elérni azt, ami Franciaországban egy századdal korábban megvalósult: a központosított abszolutista államot, az egynyel- vüséggel, melyet itt a német uralma jelentett volna. Mária Terézia, II. József és Ferenc uralkodása ennek az eredménytelen fáradozásnak a jegyében telt el” (148.). E megkésett törekvésükkel sikerült elindítaniuk a nemzeti mozgalmakat. Vezetőik Magyarországon nem a polgárság soraiból kerültek ki, hanem többségben a nemesi származású értelmiségiek soraiból, vagyis a hungarusok lettek azok, akik a saját nemzetiségük nemzeti öntudatra ébredését szorgalmazták.