Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - ODA-VISSZA - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén - II. Miért nem lett jó hungarusnak lenni? (tanulmány Kovács Endréről)
24 Csicsay Alajos A nyelvi harc kialakulását és annak okait, majd következményeit senki olyan tömören és világosan nem fogalmazta meg (legalábbis számomra nem), mint Kovács Endre: „A magyar nyelvi mozgalom mindenekelőtt védekező - s majd csak később válik bizonyos mértékig támadóvá. Fontos ennek megállapítása a nemzetiségi kérdés vizsgálatánál, amikor is elsőrendű szempont számunkra az, hogy a magyarság egy végsőkig veszélyeztetett helyzetben vette fel a harcot a maga nyelvének érvényesítéséért az elnyomó bécsi hatalommal szemben. Ez az elnyomott helyzet ad sok mindenre magyarázatot. Többek között arra a hevességre, amellyel a magyarosítást nyelvi tekintetben véghez kívánta vinni. A nemzeti öntudat kicsiholója maga a bécsi udvar; ha ennek központosító nyelvrendeletei nincsenek, talán a folyamat lassabban halad előre” (149.). Meg talán békésebben is, de ami nem történt meg, azt bizonyítani nem lehet. II. Józsefnek a Helytartótanácshoz intézett rendelete 1784- ben részletekbe menően taglalta elnémetesítő terveit, a közigazgatást, az oktatást, a hivatali állások betöltését, a világi és egyházi bíráskodást, az országgyűlési követválasztást illetően. Egyszóval mindent a német nyelv ismeretéhez kötött. Természetes, hogy a nemesség (nemcsak a magyar) az „ősi” rendi jogait féltette. A megyei közéletben a latin megtartásáért küzdött. Miért? Mert voltak tisztán szláv és tisztán német ajkú megyék, de egyetlenegy sem, amely csak magyarok lakta lett volna. A nemesség egy töredéke, amely messzebbre látott a megyéknél, a már elég magas színvonalú magyar irodalom, a kibontakozó tudomány és a szintén fejlett magyar nyelv kiművelését tűzte ki célul. Ennek ellenére a nemesség - mint már utaltunk rá - ezt az összetett problémát nem nemzeti, hanem rendi szempontból ítélte meg. A Habsburgok 1526 után a birtokukba jutott magyar területeket, hasonlóképpen az 1620-tól (Fehérhegyi csata) a cseh területeket is, tartományokként kezelték. Azzal a különbséggel, hogy a török kiűzése után, a felszabadult magyar részeket gyorsan benépesítették - idegenekkel. Nemcsak jobbágyokkal, hanem nemességgel, illetve főurakkal is. A hozzájuk hűeknek, ha nem volt nemesi rangjuk, megadták nekik, a legérdemesebbeknek még a főnemesit is, akik ezáltal hatalmas jutalombirtokokhoz jutottak. Mi sem természetesebb, ezen (fő)nemesi családok, a magyar főrendek tagjaiként nobilis Hungarusokká váltak. Viszont az alsóbb népréteg megtartja magával hozott nyelvét és kultúráját. A közülük érdemeik által kiemelkedők, nemességet kapnak, hungarussá válnak ők is, de nem magyarrá. Mai fogalmaink szerint tekinthetnénk ezt akár állampolgári jognak is. Ezt éppen a Kovács Endre által felhozott egyik példa bizonyítja: „...a Világ pedig arról ír, hogy Csap- lovics Jánost, aki oly melegen védelmezi a hazai szlávokat, meg kellene fosztani régi magyar nemesi címétől” (187.). A revanš nem maradt el, csak mindössze másfél évszázadot váratott magára. Az osztrák-magyar fölé- és alárendeltségi viszony 1790-ben ért fordulópontjához, aminek oka Ausztria kudarca volt a török-orosz háborúban. A megerősödött nemzeti ellenállás rákényszerítette II. Józsefet, hogy az erőszakos nemzetiségi politikájában meghátráljon. Nyelvrendeletei halála után nyomban a visszájukra for-
