Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - IRODALMI SZEMLE - Potozky László: Szerelem (novella)
16 Potozky László bejártam a szomszédaimat, kölcsönkértem ezt-azt. Az élelmiszerjegyeim a pincében maradtak, magyaráztam, a legtöbben meg is szántak, adtak egy-egy csupor cukrot, lisztet, zsírt, amivel aztán a következő szomszédhoz kopogtattam be, hogy meghoztam végre a régi tartozást. Siránkozást siránkozás után hallgattam végig, a gyakori áramszünet és az állandó szénhiány miatt panaszkodtak, és hogy maholnap az épület is a nyakunkba szakad, de én türelmesen kivártam, míg kifogynak a szóból, s akkor, mintha csak a kényelmetlen hallgatást akarnám eloszlatni, magácskára tereltem a szót. Még a lélegzetem is elállt, amikor megtudtam, hogy évek óta itt lakik a bérházban. Az elődje hosszú időt töltött itt, mígnem kiöregedett, magyarázták a szomszédok, azért érkezett magácska, de arra, hogy pontosan mikor és hogyan, senki sem emlékszik; csöndes természetű, mondták még a legrigolyásabb vénasszonyok is, nincsen vele gond, régebben meg is feledkeztünk róla, annyira ritkán hallottuk a hangját, mostanában azonban egyre inkább megeredt a nyelve, végső soron minket szolgál vele. Most, hogy végre itt vagyunk kettecskén, bevallom, sosem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat: ha azt maga tudná, hányszor toporogtam az ajtóm előtt éjszakánként, míg végre rászántam magam, és elindultam a sötét lépcsőházban, vak- sin tapogatózva, mert nem mertem a korlátba fogódzni, félvén, hogy megnyekken, s akkor már zörögnek is a kulcsok a zárakban, álmos arcok villannak fel lámpák sápadt fényénél, ki jár itt, csak nem megint riadó? Úgy tettem meg a felfelé vezető utat, akár egy félénk kamasz, az első alkalommal már két lépcsőfok után visszafordultam, valami furcsa nesz hallatszott a közelből; így nem csoda, hogy napokba telt, míg feljutottam, elég volt egy elsurranó patkány, máris visszamenekültem a lakásomba, annyira rettegtem, hogy valaki észreveszi közeledésemet, mert úgy tartom, kedvesem, csak akkor lehetünk igazán az egymáséi, ha senki más nem tud rólunk. A fémlétra előtt is hosszasan tébláboltam, meg sem próbáltam felmászni, csak álltam az aljában és a tetőre vezető résen át néztem az égboltot, mígnem egyik éjszaka egy kósza fuvallat felém hozta a kegyed illatát, ami egyszerre volt szúrós és édes, szűzies és vulgáris, én meg bódult fejjel, fittyet hányva az óvatosságra, megmarkoltam a korlátot. Itt vagyok tehát. Amint ráléptem a tetőn széthintett kavicsra, oly hirtelen és nyomtalanul oszlott el belőlem az izgalom, mint puskalövésre a zsibongó tömeg. Leereszkedtem kegyed mellé ide, a tető szélére, mélyet szippantottam az éjszaka levegőjéből, és tudtam, hogy végre megérkeztem. Szótlanul bámultam a várost, az ablakokban az elsötétítés dacára felpislákolt egy-egy gyertyaláng, s jó pár helyen elvillant már a fény, mire észbe kaptam, és átnyújtottam ezt a kis apróságot. Sokat töprengtem, mivel lephetném meg, legjobb valami édesség lett volna, de holmi kávé- zaccból és kukoricalisztből kevert süteménnyel semmiképp sem akartam megsérteni, egy tisztességes bonbonhoz pedig kész képtelenség hozzájutni ezekben az ínsé
