Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - IRODALMI SZEMLE - Potozky László: Szerelem (novella)
Szerelem 15 állt még az épület, csak az alsó két emeletet érte találat, és fogyasztotta le mennyezetüket a pincébe. Vastagon ült a por a halomba hányt macskaköveken, az útszéli fákon, a törmeléket elhordó szekereken, de szürkék voltak az emberek is, ezért volt jó felnézni a tetőre, mert ott fönt, a magasban, foghíjasán bár, de még piroslottak a cserepek, és hirtelen kígyóit az én arcom is, csak hogy utána jeges verejték verjen ki, ahogy zúgó fejjel föltápászkodtam, majd visszahőköltem, mint aki csodát lát. Bocsánatáért esedezem, hogy nem köszöntöttem, de képtelen voltam eldönteni, hogy meghajlással illene-e üdvözölnöm, vagy egyenest a földre kéne borulnom és hálát rebegnem, amiért megmentette az életem. És akkor jött oda az a szemtelen nőszemély, kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam, nem ismerem, sem azelőtt, sem azután nem találkoztam vele, remélem, észrevette kegyed, hogy rá se hederítettem, de ö nem hagyott békén, rázta a vállam, és kérdésekkel ostromolt, melyekből egy mukkot sem értettem, mert már akkor is mindössze egyetlenegy hangot akartam hallani, a magáét, annak viszont minden egyes rezdülését. Őnekik erről természetesen fogalmuk sem volt - nézze el nekik tudatlanságukat -, azért gorombultak úgy be, amikor ellöktem magamtól azt az okvetlenkedő perszónát, és csak remélhetem, hogy nem botránkoztatta meg túlságosan a rákövetkező jelenet, most, utólag, úgy érzem, viselkedhettem volna higgadtabban is, úriemberhez méltóan, de kérem, értse meg, hogy akkor, abban a pillanatban nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy elragadjanak magácskától, hisz láthatta, hogy már arccal a kövezeten, hátratekert kezekkel is kegyed felé fordítottam a fejem, és csak a mentőautó rám csukódó ajtaja szakított el magácskától. Azzal, hogy a kórházban eltöltött hetek alatt milyen poklon mentem keresztül, nem fárasztom; legyen elég annyi, hogy sem a kórterem zsúfoltsága, sem az állandó fejfájás nem volt annyira elviselhetetlen, mint a sóvárgás, amit akkor éreztem, amikor éjszakánként, álmomban meghallottam a kegyed énekét, ahogy végighömpölyög az utcán, befolyik a kórház folyosóira, és utat talál egészen az ágyamig. Mindenfélét elterveztem, ezeregy lehetőséget végigpörgettem fejben, hogyan kerülhetnék közel kegyedhez, de amikor végre-valahára kiengedtek, és elérkezett a cselekvés ideje, az előre betanult frázisok, gesztusok hirtelen mind elcsépeltnek, túlontúl fellengzősnek tűntek. Kérem, ne értsen félre, vágyakozásom legkevésbé sem csappant meg, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy találkozásunk pillanata maga legyen a tökély. Meglehet, elsőre talán túlságosan kitárulkozom, de jobbnak látom mielőbb tisztázni szándékom komolyságát, és biztosítani kegyedet afelől, hogy vallomásom korántsem holmi kamaszos fellángolásból fakad: higgye el, érzelmeim kiállták a próbát, hagyhattam volna, hogy a kezelőorvosom lebeszéljen, jóval tapasztaltabb, mint én, számos hölggyel volt már bensőséges viszonya, és amikor ma- gácskáról beszéltem neki, első reakciója bizony az volt, hogy megkérdőjelezte épel- méjüségemet, majd bizonygatni kezdte, hogy a kettőnket elválasztó szakadékot képtelenség áthidalni, származásunk, életvitelünk, ambicióink, mind-mind szöges ellentétei egymásnak. Ráhagytam, nem láttam értelmét vitatkozni vele, inkább kör
