Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - IRODALMI SZEMLE - Potozky László: Szerelem (novella)
POTOZKY LÁSZLÓ Szerelem Elnézését kérem, hölgyem, hogy mind ez idáig nem vallottam színt, de attól a reggeltől fogva, hogy először megpillantottam kegyedet, nemcsak a beszéd esik nehezemre, de egyetlen lélegzetvétel, kósza pislantás is minden erőmet fölemészti. Ha jobban belegondolok, nem is reggel volt akkor, csak nekünk tűnt úgy, szerencsétleneknek, akiket szerre húztak ki a beomlott pince törmeléköleléséből, hogy a hosz- szú éjszaka után végre számunkra is megvirradjon. Vakolat pörgött alá a falról és recsegett a gerendázat, amikor hirtelen kihunyt az az árva, egy szál dróton lógó villanykörte, és az asszonyok felsikítottak, a gyermekek elsírták magukat, a férfiak pedig megpróbáltak utat törni maguknak a tömegben, saját feleségüket-gyeimeküket is felöklelve, arrébb lökdösve, csak hogy szabaduljanak a sötétségtől, mely úgy tapadt szemükhöz, akár a szurok. Látnia kellett volna az arcukat, amikor az egyik lent rekedt katona lángot csiholt az öngyújtójából! A szégyennek azonban alig volt ideje megtelepedni vonásaikban, máris kitúrta a rettegés, amikor ráeszméltek, hogy az óriások már nemcsak a közvetlen közelünkben lépkednek, hanem ránk is taposnak, összezúznak gerendát, téglát, embert, és egyetlen tömör sötétséggé morzsolnak mindannyiunkat. Hosszú ideig senki sem szólalt meg, mintha vigyáztuk volna a csendet; hallgattam a körülöttem heverők lélegzetvételét, a hosszan kimaradó, mély sóhajtásokat, a sípoló, sietős pihegéseket, az el-elfúló, hörgő kapkodásokat, melyek előbb- utóbb kifáradtak, és szétoszlottak a többi szuszogás közt. Aztán mégis megszólalt egy hang, annyira rekedt volt, hogy nem lehetett eldönteni, kisgyereké vagy asszonyé, szomjas vagyok, mondta, mire felbolydult és egyetlen üvöltéssé sűrűsödött a sötétség, ami minden áron tudatni akarta a külvilággal, hogy élet van a föld mélyén, a bérház alá beszorulva, testünkkel tartjuk az egész épület súlyát, és fogalmunk sincs, mennyi ideig bírjuk még. Engem, hölgyem, higgye el, nem igazán érdekelt, ezzel nem a bátorságomat akarom fitogtatni, egyszerűen csak közömbössé váltam minden fenti dolog iránt, hiába töprengtem, egyetlen épkézláb érv sem jutott eszembe, amiért föltétlenül ki kellene kerülnöm innen. Nem is tettem egyebet, csak hallgattam a mellém szorultak sopánkodását, minden egyes szót, mondatot ott éreztem az ajkamon, az egész sötétség belőlem beszélt; el sem tudja képzelni, mennyire elfáradtam, egyszerre tolmácsoltam kisgyermek nyafogását és öregek imarebegését, asszonyok sirásba torkolló segélykiáltását és férfiak megkeseredett káromkodását. Fogalmam sincs, hogy csupán néhány óra, vagy napok hosszú sora telt-e el, míg kihúztak azon a résen keresztül. Végigfektettek egy hordágyon, átellenben a bérházzal, az árnyékban, csak a lábam lógott bele egy napsütötte sávba. Néztem az eget és a fekete kéményeket, mert betört ablakokkal, füstkormos homlokzattal, de