Irodalmi Szemle, 2012

2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (emlékezés Ozsvald Árpádra)

Koszorú helyett

65

mélyülés, a meditáló hajlam fokozódása, az élettapasztalatok törvényszerű sokasodása, a bölcselet felé tendáló érdeklődési köre, a formai fegyelem szigorú jelenléte indokolja csupán a korszakhatárt. Az 1970-es évek fordulóján kibontakozó hangvételi módosulás mindenképpen új alkotói periódust indít. Ozsvald költői hangja veszít a dekorativitásból, a formai bravúrok megritkulnak, lírája áthangolódik. A szemlélet korábbi biztonsága megrendült, a derüs-borongós kiegyensúlyozottságot vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillikus-elégikus emlékversek víziókká sötétülnek (Fragmentum; Gyermekkori víziók; Hajnalban). Az életképek, elégiák, lirai dalok helyett mind gyakrabban megrendültséget, nyugtalan félelmet, fáradt lemondást sugárzó versek születnek (A nagy sási kígyó; Évgyűrűk; Egyedül; Gyerekhangra). Talán túlságosan, az indokoltnál fokozottabban vált rezignálttá a költő hangvétele ezekben az években; túl sok itt a sötét szín, a beletörődés a változtathatatlanba, a kedvszegés lehangoltsága (Cédrusfa-álmaim; Tűzőrző; Don Quijote malmai stb.). A költő maga is érzi ezt, mert a Példa című versben önmagát bíztatja: csupán a tennészet megdönthetetlen törvényei előtt szabad meghajolnunk:

„Lehajtott fejjel csak a koporsó előtt.

Az arcod, fiú, az arcod

mutasd a néma csillagoknak.”

Az 1980-as években rohamosan romlottak a társadalmi-politikai élet feltételei. Minden téren, gazdasági vonalon csakúgy, mint a kultúra területén megmutatkoztak a hu- sáki konszolidáció következményei. Ozsvaldnak nap nap után tapasztalnia kellett a szellem, a ethosz, a kultúra, az irodalom és minden jelentős emberi érték veszélyeztetését. Különösen a költészet pozícióvesztése, a költői szó látványos devalválódása keserítette el. A közösségi gondok mellett egyéni problémák is sorvasztották optimizmusát, csökkentették élet- és alkotókedvét. Az öregedés tolakodó jelei nyugtalanították, egészsége megrokkant, súlyos betegséggel kellett megküzdenie. Fájdalmas tudat gyötörte, hogy kiáltani kellene az értékek romlása ellen, de nincs hozzá ereje. Most lenne igazán szükség a költőre, akinek „hangja átzúg a falakon / és riasztó igéit / szórja csak egyre, / a megrettent szívüek / vigasztalására” (Postilla). Fáradtnak, csalódottnak, kedvszegettnek érzi magát, erőtlennek a megújuláshoz: „Már csak a csönd zenéje nyugtat. / Fárad a tenger is estefelé.” Egyre gyakrabban ölt testet verseiben az el nem ért célok fájdalma, a beteljesülés, a folytatás kétsége. Hol puritán, szinte prózai megszövegezésben: „Azt a távoli partot / ki éri el? / [...] Azt a távoli partot akarod-e még?” {Rekviem), máskor a mitológia alakjaiban, a meseszerűség köntösében elrejtve. Nem véletlen, hogy a szenvedő, értelmetlen gürcölés jelképe, Sziszüphosz bukkan elő a mitológia világából, de nem az eredeti, hanem egy megrokkant, a küzdelemből kidőlt Sziszüphosz, akinek kövei árván maradtak: „...görgetni fel ki fogja tovább? / Kinek van kledve újrakezdeni?”