Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tóth László: Vonások: Aki kilóg - A múzsáik gyermeke - Bettes szerint a világ... (kisesszék Lehocky TeTézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)
86 Tóth László nek többre is méltó értékeit. Bettes István költészetéről magam két alkalommal is hosszabban írtam; első ízben még az 1980-as évek második felében a miskolci Napjainkban Mit ígérnek a kompromisszionáriusok? címmel, másodszor pedig az említett gyűjteményes kötetének Az örök dekadens című záró tanulmányában. Ez utóbbinak idézném most egyik összegző passzusát: „Közérzet-verseinek se szeri, se száma (még a különböző aktuálpolitikai motívumokkal sem átall élni); ilyen értelemben a Petri György-féle hétköznapok költészetének is közeli rokona az övé. Ezen opusai mind azt mondják - természetesen a maguk (roncsolt, szétcincált) nyelvén, hogy a költő kutyául érzi magát (ott, ahol van). Közülük is kiemelkedik a Ha szabad így mondani..., melyben - ha szabad így mondani egy vers kapcsán - Pál apostol a messzi Sziléziából Róma felé kutyagolva valahol Közép-Szlovákiában, pár száz méterrel a Cieľ (a szlovákul nem tudók kedvéért: Cél) motorosvendéglő előtt, a szovjet békeerők véghetetlen gépkocsisora jóvoltából, a forró júliusi aszfaltúton elakad szent küldetése teljesítésében, s útjának folytatása helyett inkább egy hűs erdei ösvényre kanyarodik rá. Bettes egyik korai verse, a Jóslat, még az 1980-as évekből, a dekadensek között jelöli ki a maga helyét (»leszel örök dekadens...«). Amennyiben a dekadencia egy adott személyiség válasza saját illúzió-vesztettségé- re, önbesorolásánál mi sem találhatunk rá találóbb minősítést. Anno, még az átkos- ban, a dekadenst mint magát az ördögöt, a dekadenciát mint az ördög tanítását festették elénk. S ezt teszik velük azok a mai társadalmak is, melyek a tényleges mozgás élménye és valósága helyett csupán a mozgás illúzióját képesek az emberek elé tárni. Bettes jól érzett rá, s jól látja azóta is, hogy a dekadenciánk életet menthet: a saját életünket viheti a jövő lehetőségei felé. Az úttévesztéstől a valóságos utakra — a hüs erdei ösvényekre? - való rátalálás lehetőségéig.” És most itt van a kezünkben Bettes István új verseskönyve, a Sírparadicső is. Új verseskönyvet mondtam, de ha belelapozunk - bár a címnegyedben semmi nem utal erre külön azonnal látjuk: jobbára nem újak a benne foglaltatott versek, tehát afféle burkolt - s emellett irányzatos - válogatásról van szó. Ez az irányzatosság pedig azt jelenti, hogy többé-kevésbé csupán Bettes költészetének egyetlen - ám kétségtelenül legjellegzetesebb, leghangsúlyosabb - vonulatát emeli ki azzal, hogy költőnk és kiadói szerkesztője, Kulcsár Ferenc groteszk, abszurd, halandzsa, továbbá stílusparodisztikus opusai, illetve hangkölteményei köré szervezik a kötetet. S ebben a sorban szinte hiánytalanul megtalálhatók mindazok az emblematikus, említettem: sokáig, s azóta is közszájon forgó, szájhagyomány útján is terjedő szövegei, amelyek a mai magyar posztmodem szövegköltészetnek is az egyik, össz- magyar viszonylatban is figyelemreméltó alkotójává teszik - illetve, tehetnék őt, ha nem lennének olyan nagy bajok és ellentmondások a kortárs magyar irodalomkritika, irodalomértékelés és irodalomértés körül, amilyen nagy bajok vannak. S bár, meg kell, mondjam, időnként magam is úgy érzem, és ezt az érzésemet, lehet, ez a mostani válogatás akár föl is erősítheti, hogy Bettes mintha belemerevedett volna saját szerepébe, hogy bohócunkon már régóta ugyanaz a maszk van, s azt levetni,
