Irodalmi Szemle, 2012

2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tóth László: Vonások: Aki kilóg - A múzsáik gyermeke - Bettes szerint a világ... (kisesszék Lehocky TeTézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)

Vonások

85

dalköltészet elhagyására predesztinálta őt, mely az általános és szokványos líranyelv dekonstruálására késztette. Az eddigiekből kiderült: Bettes kezdeti költészetének meghatározó indíttatását, alapélményét az 1980-as évek levegőhiányos társadalmi atmoszférája, a költészet hagyományos szerepének (szerepvállalásainak) ellehetetlenülése, s a költői nyelv fokozatos válságba kerülése adta. Meg is kapta ezért természetesen - az ő el nem évülő és avuló szóleleményével mondva - a komp- romisszionáriusoktól a magáét; az Új Szóban éppen nemzedéktársam dorongolta le magasabb elvárásoknak eleget téve, de az Irodalmi Szemlében szintén kemény vállalatigazgatói kioktatásban részesültünk Varga Imre szerkesztőtársammal és barátommal, amiért Bettesben és korabeli verseiben egyértelműen a nem mindennapi tehetséget és a költői teljesítmény szintén nem mindennapi lehetőségét kezdtük értékelni. S még (talán) idetartozik az is, hogy mifelénk feltehetően egyedül ő mondhatja el magáról, hogy egyik-másik verse, a mindent uniformizálni s ellenőrizni kívánó, diktatórikus társadalmi körülmények között fenyegetett széteső személyiséget és nyelvet, veszélyeztetett önazonosságot (is) demonstrálni hivatott dadaista szövegjátéka, halandzsaverse gépiratos formában, afféle versszamizdatokként vagy szájról szájra, szóbeli formában, a legváratlanabb helyzetekben felbukkanó idézetekként terjedt főleg a fiatalok között. Legfőképpen is az volt a veszélyes a (párt)ha- talom szempontjából ezekben az 1980-as évekbeli Bettes-versekben, hogy az nem értette, miről is beszélnek ezek a halandzsák, márpedig mindent, amit nem értett, eleve gyanakvással fogadta, mert nem tudta ellenőrizni, nem tudott felügyeletet tartani fölötte, mert abban a személyi szabadság, a személyi autonómia lehetőségét sejtette, mondanom sem kell, teljes joggal. S Bettes versei pontosan ezt a személyes szabadságigényt teljesítették ki, s adtak hangot, testet, teret mások szabadságigényének is.

Magyarán, a játék vált itt tartalommá és erkölccsé, motívumszervező és mondandóképző erővé. De ami friss játék volt és makacs lázadás annak idején, ami mód és módszer volt első olvasatban s bizonyos társadalmi-lélektani körülmények között, nem vált-e mára tehetetlen beidegződéssé, nem teszi-e önjáróvá költőnk újabb verseit, magyarán, nem lett-e mindez modorrá mára? - tehetjük fel, s fel is tesszük Bettes István új verseskönyve kapcsán a kérdést (Síparadicső. Lilium Aurum, Du- naszerdahely, 2011).

Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a költő szinte valamennyi versét ismerhetem, lévén, hogy szerkesztője-gondozója és utószóírója lehettem összegyűjtött versei néhány évvel ezelőtti, a Kalligram Kiadónál 2007-ben megjelent, vaskos, kereken három évtized verstermését egybeölelő, mintegy ötöd- félszáz oldalas gyűjteményének, az Égtengerúsztatónak. De nemcsak a verseit van szerencsém ismemi többé-kevésbé hiánytalanul, hanem a róla írtakat is, mert a kérdéses gyűjtemény az egyébként gyalázatosán szegényes recepcióját is tartalmazza, mely közt azonban Tőzsér Árpádtól, Grendel Lajostól, Zalán Tibortól Z. Németh Istvánig, Szászi Zoltánig több jelentős róla szóló szöveg is jelzi ennek a költészet-