Irodalmi Szemle, 2012

2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Márkus Béla: Megtalált önmaga (tanulmány Hogya György elbeszéléseiről)

68

Márkus Béla

gesség elvét, azt, hogy a főalakok jó része, akárcsak a Rejtőzködő színésze, a „lelke mélyén bevallottan apolitikus” marad, vagy mint A rabszolga Trügaiosza, egész életében független akart lenni, akit nem érdekelt, „demokraták vagy arisztokraták vannak-e uralmon”. Ezzel együtt jár az ítéletektől való tartózkodás is, viszolygás attól, amitől már a Metszéspont beszélője is riadozott, hogy bárki is „az igazságosság és erkölcsi felelősség zsírpacnijával” fesse be a valóságot. E szemlélet szerint - a második kötet Hitetlen és hiteltelen című fejezetében szerepel (Kantot olvasva) - a hit csak szubjektív lehet, és „amint közösségi lett, egyből gyanússá vált”. Akik sok energiát pazarolnak „hitük”, „igazuk” megvédésére, mondja Az út kétségektől nem gyötört bíróhőse, azok messze maradnak „az élet igazi küldetésétől”. A hit helyett megértés, illetve - a Baleset főfigurája is erre támaszkodik - a megérzés használ „csalhatatlan iránytűként”. így lehet eljutni - az Új novella tételes megfogalmazása - az „individuális eltérések kauzális elvein túli területekre”, vagyis oda, ahol - ez pedig az Álarcok kora gondolata - meg lehet találni a „rejtett lényeget”, mint az emberek „általános tulajdonságainak” egyikét. Vagy - az Agyagtáblák üzenetét hirdetve — találkozhatni a létezés „megváltoztathatatlanságra ítélt emberi jellemeivel”, követve mintegy a történelemben „az ősi alaptörténetek megváltoztathatatlanul bevésődött nyomvonalait”. Ezeken szeretne haladni a Hullámtükör különös fogságba ejtett én-elbeszélő íróhőse is, amikor kényszerűen írásra ítélve „az alapmodellek, az őstípusok egyszerűségét” vágyta megfogni, hogy közel kerülhessen „valami ősihez, valamihez”, ami énje „legmélyebb rétegeibe visz le”. Az Agyagtáblák mottójába emelt Schopenhauer-idézet útmutatóként szolgálhat: „Az igazi történetfilozófia abban a belátásban rejlik, hogy a végtelen változások és zűrzavarok ellenére is mindig ugyanaz az egyforma és változhatatlan lény áll előttünk, amely ma ugyanazt cselekszi, amit tegnap és mindig fel kell tehát ismernie minden történés azonos voltát.”

Ez a szellem, mely a novellák jó részét, közülük legalábbis a legjobbakat, áthatja, természetesen idegenkedik minden olyan elgondolástól, amelyik „az írói megélés aranyfedezetét” a „társadalmi valóságismeret” „terén” keresné és kerestetné. A címében is kicsinyeskedésre valló Józsika és a kövek ezért ironizálhat „a valóság szeretetén”, a komikum távlatába állítva a célt, hogy „a hazai életet fogom bemutatni”, szakítva, úgymond, gyanús nyelvhelyességgel szólva, a „külföldi irodalmaktól való függőségemtől”. A hellyel-közzel feltűnő humornak, iróniának, sőt a szellemességében utánozhatatlan erdélyi Székely Jánoséhoz hasonló öniróniának nagyon is oka van: mihelyt a „hazai veretű, a ’kisszerű’ valóságot megmutatni tudó” irodalom „művelésére” szánnák el magukat, az elbeszélők többnyire megelégednek az olyan tények, esetek közlésével, amelyek csekély jelentőségűek mind a cselekménybonyolítás, mind pedig a sorsalakulás szempontjából. így aligha van jelentésképző szerepe vagy ereje annak, hogy két, a fantasztikus irodalom körébe utalható novellában, A .sv'ra.vban és A bizonyítékban is szóba kerül a bársonyos forradalom. Az egyikben, hogy a hős rettenetes depresszióval érezte meg a közeledtét, a másik-