Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Márkus Béla: Megtalált önmaga (tanulmány Hogya György elbeszéléseiről)
66 Márkus Béla ahol annyira erősen mutatkozik meg az önelemzői hajlam, hogy az elbeszélő akar- va-akaratlan is az önéletrajzi olvasást ajánlja általa. A szerzővel való - ha nem is azonosítást, de - rokonítást. Eszerint, az elmélet meggondolásait és feltevéseit követve kereshetjük annak a nyomait, jeleit, hogy az én miként viaskodik a saját magáról alkotott képeivel és a saját hangjaival, a teljes kimondásnak nem a reményétől, hanem az akaratától vezéreltetve. Az Iródia történetét tárgyaló monográfia, Ardamica Zorán munkája, a Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban vitatható jelentéstartalmú fogalmát kölcsönözve biztosan állítható, hogy a Metszésponthoz képest a Tévelygéseim perspektívaváltást jelent. Mégpedig az önéletrajzi jelleg abból fakadó nyomatékosításával, amit a szerzői személyiség felépítésében, önazonossága kialakításában és megőrzésében az írás mint foglalatosság és feladat jelent. S ez sokkalta inkább lényegbe vágó váltás-változás, mint amit a kötet címében is hangsúlyozott személyesség, közvetlenség feltűnte hoz magával, ellentétben azzal, amit a Szeberényi rajzolta portré okkal tartott az indulás jellemző vonásának: az életrajzi mozzanatok és val- lomásos jelleg hiányát. Ezekkel együtt vagy ezekből fakadóan a nemzetiségi léttől időben és térben távol eső világok idézését. Azt a „konok távolságtartást” a kisebbségi élet szociális, morális, társadalmi és történelmi „erőterétől”, amit nemzedékijegyként Ardamica könyvének egyik értékelője, Jánosi Zoltán vett észre. A különbség azért számottevőbb, mert az elbeszélő - noha szinte a gyónás helyzetében vet számot tévelygéseivel - a történetmondás menetét egyáltalán nem terheli meg sem gyermekkori emlékei, sem kamasz- vagy felnőttkori élményei elősorolásával. Életrajzában — megszenvedett és kiérlelt, a munkássága java részét átható létszemléletéből következően - nincs múlt és nincs jövő idő, az elbeszélések világában vagy mottóiban többször hivatkozott Schopenhauer gondolatához híven mintha a jelen volna az élete egyedüli formája. S ebben a jelenben az írás mint téma már nem az, ami a múltban, az első kötet darabjaiban volt. Nem az egyetlen mondat keresése, egész életében, ahogy a Faliórák és véletlenek börtönviselt ifja kissé fellengzősen elképzeli. Nem is küszködés a történet egybetartásáért, nehogy az „szétrúgja önmagát”. Az Amikor az elefántok első személyű beszélője aggodalmaskodik emiatt, reménytelenül próbálva határvonalat húzni „erudíció és kompiláció között”, talán a futó ismerős futó megjegyzésére is figyelve, miszerint „egy írás nekem ne arról szóljon, hogyan kell megírni, hanem...”. A befejezetlenül hagyott mondat ironikus szinben tünteti fel a feltételezett folytatást, amely a téma fontos voltára utalhatna, kiemelve egy „novella szerepét és hatását a közéletben”. Mi sem állt távolabb ettől a teóriától, mint az irodalom feladatvállalásának, szolgáló szerepének elismerése, miközben - az olyan írások tanúsíthatják, mint Az irodalom szíve - a kísérletezés, a szövegfelbontás szélsőségeibe sem tévedt. Olyan „próbaút” volt ez is, hasonlóképpen a széppróza magyarországi terepeihez, amelyikről még az sem állítható, hogy a posztmodern elmélete s gyakorlata jelölte volna ki az irányát. A haladás vonalát sokkal inkább annak a kánon
