Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 7. - A legrövidebb éjszaka; „ ...ki az, aki beteg” (naplójegyzetek)
Kitágult nap 7. II 1941. június 22-e óta többé nem gondolkodhat senki az emberiség jövőjéről úgy, ahogy korábban gondolkodtak. Valami azon a hajnalon helyrehozhatatlanul megváltozott világunkban, valahányon érezzük ezt, de már semmit sem tudunk tenni ellene! Bizony, mondom, nem jó azzal a tudással készülni az elmúlásra, hogy egy űri tömegsír takarja be mindazt, amit az emberi szellem mostanáig megalkotott... E rövid éjszakába beleúszik egy négy évvel későbbi pillanat is: szép májusi csend van, én meg gyerekként ott állok a sikándriai házunk udvarán, közel a kúthoz, s a tetőn tollászkodó galambokat bámulom, apám kedvenc madarait. Aztán egyszer csak jön az utcán a kisbíró, veri a kecskebőrből készült kisdobot (miért kecskebőrből készítették?), Szabó szüle, született Kétyi Sára, a maga hollófekete, balladás, örök gyászában, kézen fog - mellettünk jön anyám is -, és kiállunk a házunk előtti kicsi térre - Persei sógorék háza előtt egy bedöglött német terepjáró roncsai —, s a többi szomszéddal együtt várjuk, hogy mit közöl az új csehszlovák hatóság velünk. Az utolsó „pampara-pam” után a kisbíró a dobot tartó szíj alá dugja a dobverőket, s elkiáltja messze szóló hangon: „Közhírré tétetik, hogy ma, 1945. május 9-én véget ért a háború.” Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, egyet még a dobra ütött, s ment tovább az Iskola-sor felé - hirdetni a békét... Annak a háborúnak a végét jelentette be, amely nékem akkor - nyolcéves voltam már! - nagyon tetszett, úgy, mindenestül, ahogy volt: hat hétig mi voltunk az „első vonal”, szobakonyhás házunkat három találat érte, s még egy, az istállóba csapódva, megölte az egyik, háborúban szerzett, hosszú szőrű, apró termetű mongol lovamat... Én három kicsi szilánkkal megúsztam az egészet - jobb karom, bal térdem, s a bal sarkam apró hegei emlékeztetnek olykor a becsapódó lövedékek sü- völtésére, robbanásaira, s persze a fájdalmakra is... Apám átlőtt csuklója is begyógyult, tudta mozgatni az ujjait, s fogni is tudott a kezével... Rövidre fogva: szerencsésen megúsztuk azt a hat hetet, ami azonban a következő néhány esztendőről már nem mondható el... Ezekről az évekről sok mindent leírtam, de még mindig nem mindent. S lehet, hogy már nem is jut rá időm. „...ki az, aki beteg” Bizony, nincs nyugalom sem bennem, sem körülöttem. Van, amikor már minden mozdulatot feleslegesnek tartok. Nem pesszimista vagyok, hanem egy kicsit megkeseredett, hiszen immár évek óta folyamatosan a „legnagyobb élményeim” az általános pusztulásból és pusztításból keletkeznek. Nem ezt, nem ilyen öregséget gondoltam el magamnak. Ha nem is többet, de egy kevéske derűt, több emberséget és biztonságot magam körül, hogy a még bennem lévő emlékeket-élmé- nyeket összefoglalhassam. De hiányzik a várakozás csendje, az írás öröme, a tér-
