Irodalmi Szemle, 2012

2012/7 - TÁVLAT - Móser Zoltán: Csontváry nagy távlatot követel (tanulmány)

Csontváry nagy távlatot követel

65

Szeged, 1879

Szegeden Csontváry személyesen vett részt az 1879-es árvíz mentési munkálataiban. A városba az árvíz katasztrófájának a híre hozta, a konkrét segíteni akarás. „Soraiból nem csak a tragédia reá gyakorolt megrendítő hatása, de gyakorlatias helyzetfelismerő képessége, s nem kevésbé az egész életét meghatározó, az emberiség iránt érzett felelősségvállalása is kitűnik - írja róla Tbos Éva. - A rá bízott önkéntes egyetemisták csoportját például az első éjszaka a nagy vihar miatt biztonságos területen hagyja, s a maga testi épségére nem ügyelve (két legény kíséretében ugyan, de a diákok nélkül) kel át »a háborgó tengeren«. A katasztrófa színhelyén döbbenten észlelte az emberek kiszolgáltatottságát, esendőségét, s az ár mindent felemészteni képes erejét. »Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg?«”2

Érdemes itt röviden idéznünk egy másik szemtanút, Miszáth Kálmánt, hogy ő mit írt Szeged vésznapjairól:

„Az állatok ösztönszerüleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az »Újvilágba« mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bőditette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. »Manci« veszedelmet érez, monda a gazdája, pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá, kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végig süvített a Széchenyi tér fái közt s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hir szállott szárnyra, sebesebben a szélnél. - Átszakadt a töltés! Vége mindennek! Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán sü- vitésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az utón, meg ismét fölkelve. A városházhoz siettem.

[...] Kalmárral beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja. Mindenki odanézett. Nagy János nevű fiatal ember rohant be lihegve, övig sárosán, vizesen. - Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.

[...] E pillanatban megkondult a harang a rókus-városi toronyban. Velőt megrázó vészkongása utat hasított magának a vihar zúgásán. Érc nyelve tulkiáltott mindent.

[...] Mint a kígyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völ- gyezeteket, aztán a dombokat. Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az ut... De mikor aztán elkezdtek az utón hordók hemperegni, lábak nélkül lovak és borjuk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl. - Az ott a viz! Egy tenger, mely néhány pillanat alatt