Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Folytonosság és változás (tanulmány Tóth Lászlóról, részlet)
48 Fonod Zoltán gal s anyagával folytat. A maguk nemében páratlanok azok a versalakzatok is, melyeket ebben a kötetében használ a költő. De a „szabálytalan” formában épülő verspiramisai mellett szembetűnő az a bölcs gondolatiság is, mely áthatja ezeket a müveit: „Nincs más utam, mint utakat keresni” - mondja egy helyütt. Nem véletlen persze az sem, hogy ezt a kötetét egy-egy Illyés Gyula- és Pás- kándi Géza-mottóval indítja a költő, „...a költészet beszélni és cselekedni tanít bennünket. Beszélni, pontosan olyan értelemben, mint az édesanyánk” - olvashatjuk itt Illyés Gyulától, Páskándi Gézától - az egyik verseskönyvéhez írt jegyzetéből - pedig ezt: „Ez a verseskönyv tulajdonképpen regény: egy indulat, egy látomás regénye. [...] A bűnügyi regényben a tettest fogják meg, az igazi verseskönyvben a lélek legmélyét érjük tetten.” Vers, képvers, próza, ballada, naplótöredék - egyként építőanyaga az Átkelésnek. Meg a költő személyisége - különböző szerep- osztásokban. Tóth László e kötetének „központi tárgya a halál”. „Ember és szerep” meglehetősen gazdag és bonyolult kérdéskörét tárja e verseiben elénk az író. „Nemcsak a sok nagy kezdőbetüs szó, hanem a fogalmazásmód is elárulja, hogy a költő szimbólumokban beszél” - írja Koncsol László a kötet címadó darabjáról szóló elemzésében. „A vers szövegében három nyelvi szint épül egymásra. Dőlt betűs nyomdai szedéssel a költő egy szlavóniai magyar parasztasszony eszköztelen siratóénekét idézi. Zárójelben a háborúban elesett társ túlvilágról érkezett jelentését szólaltatja meg, a sikeres »átkelésről«, azaz a halálról is [...] a kettő között pedig gazdag képes-jelképes nyelvén a költő (az »én«) beszél. Az első a nyelv női, a második a férfias pólusa; más megközelítésben az első a népnyelvi, a második a köznyelvi, a harmadik a költői szint.” Erénye a kötetnek, hogy két előző könyve után a „történelmi látásmód” is megjelenik itt, „nevezetesen a történelmi viharoktól megpecsételt embersorsokat éli át” a költő. Végül „a történelmi élmény állomásait: Trójától Segesváron át Sztálingrádig, és tovább, ahogyan ezek a stációk a mai költőben élnek, illetve ahogyan általuk ő maga él”7 Szeberényi Zoltán szerint az Átkelés versei „a képvers látszatát keltik, de különösebb funkcióról nem árulkodnak, a fíguráció inkább formai mozzanat, amely a szövegek áradását, szabad folyását rendszabályozza, feszültségteremtésre törve, s a változatosság monotóniájával végül a mondanivaló részévé válik. [...] A versekbe foglalt életet színjátékos vándorlásnak látja, ezért drámai konfliktusok nélkül jelenezteti”8 — írja Szeberényi Zoltán. Más oldalról, az „áldozatkészség” felől közelít a kötethez Tőzsér Árpád: „Mindkettő én vagyok. Az áldozó is, áldozat is” - írta róla kritikájában.7 Tóth László korai köteteit (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975) nemcsak az útkeresés jellemezte, hanem a gondolati elmélyültség és az új költői nyelv megteremtésének a szándéka is. Későbbi versesköteteiben (Átkelés, 1977; Istentelen színjáték, 1983) ez a szándék hatványozottabban jelenik meg. Ötlet- és gondolatgazdagság, illetve formai bravúr egyaránt jellemzi az Istentelen színjáték című negyedik kötetét, melyben nemcsak saját „én-ontológiáját” kutatja,
