Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Folytonosság és változás (tanulmány Tóth Lászlóról, részlet)
FONOD ZOLTÁN Folytonosság és változás Tóth László költészete A (cseh)szlovákiai magyar irodalom középnemzedékének képviselői közül, az 1970-es években induló költők, Varga Imre és Tóth László munkásságát kell kiemelnünk. Az Egyszemű éjszaka (1970) című antológia szerzői között is ők voltak a legsikeresebbek. Nemcsak költői beszédmódjuk volt meghatározó, hanem a nyelv- filozófiai meggondolásaik, valamint létesztétikai gesztusaik is hatásosak, ösztön- zőek voltak. Roncsol László szerint „A nemzedék versvilága az első években szűk és szegényes. A század interkontinentális és kozmikus, a maguk külső vagy belső terében odiisszeuszi költőinek, Saint-John Perse-nek vagy Weöres Sándornak az árnyékában ez a nemzedék eleinte kietlen belső tájakat épített, riadt, vegetáló alanyokkal. Tóth László (1949) verseinek tája például ugyanolyan, mint Gál Sándoré: »kősivatag«. [...] Második kötetének (Ithakából Ithakába, 1975) versei talán végső lehetséges alakjában állítják elénk a fiatal költő esztendők óta kész, de kötetenként és versenként egyre magasabb szinten újrateremtett attitűdjét.”1 Tóth Lászlónak az Egyszemű éjszakában közölt verseit Tőzsér Árpád így jellemezte: „A világot az első és második jelzőrendszer síkján egyetlen időben érzékeli, tapasztalásai mindig paradoxálisak, azaz önmaguk ellentmondásával terhesek. [...] Költészetük egyszerre fejezte ki a hitet és a magányt, közösségvágyat és nihilt, útkeresést és közömbösséget. Sem a költészetük, sem az újsymposionista »beütés« nem tette őket különösen kedvelné. [...] a Vetés-nemzedék legtehetségesebbjei (Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó) megmérkőztek költészetük árnyaival, s rátaláltak arra az útra, amely a humánum műfajává avatta költészetüket.”2 Tóth László első versköteteit (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975) nemcsak az útkeresés jellemezte, hanem a gondolati elmélyülés és az új költői nyelv megteremtésének a szándéka is. A hangok utánzata című kötetében különösen szembetűnő „a valóság tágításának ez a sajátos módja, a komplex és paradox világérzékelés, az ellentétek szélső pólusainak a szembesítése. A távoli pontok szembevillantása szigorú rend törvényei szerint történik, az ellentételezés nem groteszk játék, hanem valóban összetett világérzékelés. A képek struktúrája jelzi, hogy Tóth László a közvetlen látványt mindig filozófiailag (azaz: térben és időben) kitágítja, végső összefüggésrendszerbe állítja. [...] A költő világképe remények nélkül való. Innen ered érzelmi bősége. Meg abból, hogy gondolatisága „nem kifelé ható programokban nyilvánul meg”.3 Olyannyira sajátos a fiatal költő gondolkodáRészlet egy hosszabb pályaképből. — A szerk.
