Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
A hatodik érzék 41 a múlhatatlan értékek őrzése, tisztelete helyett. Aki az arc nélküli tömeg hátán kíván mind magasabbra és magasabbra kapaszkodni, annak egyértelműen útjában van a vers, a költészet. Mert a vers a személyiséget aktivizálja, s a személyiség a versben, költészetben nyeri el a maga meghosszabbítását, transzcendentális dimenzióit. A vers az ember hatodik érzéke, mely a világ látásunkkal, hallásunkkal, szaglásunkkal, ízlelésünkkel, érintésünkkel érzékelhetetlen részét teszi számára birtokba vehetővé. A vers, a költészet egyszerre szó is, zene is, kép is - test és lélek. Dolgozni, bizonyos értelemben, az állat is tud. Az ember emberré válása szerintem, s erre is utaltam már, akkor s azzal kezdődött, amikor megszületett benne a szó, a kép, a zene. Most meg itt tartunk, ahol. De valóban megszünt-e környezetünk lenni a vers? Vagy csak természetes (természeti) környezetünknek szűnt meg lenni (ahogy lassanként eltűnik környezetünkből s életünkből a természet is, s a természetes is)? (S ismét egy szentencia, egy irányzatos kérdés: vajon túl fogja-e élni, túlélheti-e az ember a természet, a természeti és a természetes elapadását?) Mert azt, túltekintve a nyomtatott napi és heti sajtón, valóban nem mondhatjuk, hogy a vers hiányozna (mindennapi) környezetünkből (s ebben az összefüggésben nem is értem az újságcsinálókat, hogy mondhatják, hogy nincs igény a vers iránt, hogy megszűnt a kereslet iránta, magyarán: nincs piaci értéke). Elég körbe- hordoznunk a tekintetünket s nyitva tartani a fülünket, köröskörül megzenésített verseket hallunk, versmüsorokat, megfilmesített verseket látunk, konjuktúrája van a versmondásnak és -éneklésnek (dömpingje a versmondóknak és -éneklőknek, ezeknek a legújabb kori joculátoroknak, farmeres sámánoknak, mímeseknek, szakmai találkozóiknak és tanácskozásaiknak, egyesületeiknek), sőt már újkori „klasz- szikusai” (felkent papjai) is vannak e műfaj(ok)nak (a neveket, ha sorolnám, mindenki számára ismertek lennének); egymást érik a versfesztiválok, huszonnégy órás versmaratonok, stafétaszerű versmondások, -happeningek, óriásprodukciók (mondjuk a József Attila-összest elmondani egyvégtében, tizenhét órát állva megszakítás nélkül a színpadon, ami sportteljesítménynek sem utolsó, sőt, annak talán, s minden rosszhiszeműség nélkül, inkább mondható); divatba jöttek a versszínpadok, a költői játékok és versenyek; lassan tengert lehet rekeszteni a verskazettákkal (könyv- és zenemüboltokban, kirakodóvásárokon a fásultságig bolyonghatunk köztük); itt- ott vers-óriásplakátok tűnnek a szemünkbe, versvillamos nyitja előttünk ajtaját a járdaszigeten, s akkor a számítógépes portálokról, verses weboldalákról, linkekről, líracsokrokról, a Facebookról mint a versterjesztés, versterítés egyik legrugalmasabb lehetőségéről (Janus) még nem is szóltam - szóval, van azért vers, világunkban is, dögivei. Úgymond - újból - széles ponyvára került a vers (ahol helye volt azért anno is), vásári-piaci portéka s kampányok tárgyává lett, üzletté s bohóckodássá, mint körülöttünk szinte minden (a gyógyszerektől a politikáig, s hogy ne legyek rosszmájú és ne mondjam: lassan már annyian élnek a versből, mint ameny-
