Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
42 Tóth László nyien a versért vagy a verssel; persze, jó esetben ezeknek nem kell feltétlenül kizárniuk egymást). Amit persze felfoghatunk úgy is, hogy közösségi esemény lett ismét a vers, visszatért a rituálélíra, ami önmagában még nem baj s kétségtelenül meg lehet a maga figyelemkeltő - vagy csak piacélénkítő - hatása is. Engem azonban - bár tudomásul véve korábbi versolvasói, verskeresői szokásaink, a verssel való találkozásaink átalakulását - valami mégis zavar az egészben. Mintha nagyobb lenne ilyképp a külsőségek füstje, s mintha ide helyeződne át a lényeg, s másodlagos maradna a költészet gyertyafénye. Vagyis a vers intimitása, a versolvasás bensőségessége, a verssel való együttlét - az önmagámmal, önmagunkkal való szembesülés - eszméltető (vagy éppen megborzongtató) magánya. Az isteni, a transzcendentális, az ésszel föl nem fogható felérzése. Hiszen a vers nemcsak a Talpra magyar! gyújtó hatású rímes szónoklata, nemcsak a tömegmenetek és -rendezvények, fáklyás felvonulások himnusza, változó célok ellen vezetett - „végső” - rohamok indulója, sőt talán elsősorban nem ez. S nem is a verset író Kosztolányi magánya, hanem az olvasó - külön bejáratú - „négy fal között”-je is. A megállás, az eltöprengés, az elmélyülés, a rádöbbenés, a lelkiség, a lelkesültig lélekkel telítettség, a „Ni-ni! Ember vagyok, élek” élménye. Az, hogy ráakadok egy számomra addig ismeretlen bolgár költő tőlem akár messze eső világot vagy verselési módot mozgató költeményére, s hirtelen ráismerek benne/ál- tala magamra, megpillantok benne/általa valamit, ami eddig ismeretlen volt számomra (hiányzott az életemből, szőkébb környezetemből), sőt olyat is, ami eddig egyáltalán nem is létezett, csupán a vers és az én találkozásomból lett. „...jobban szeretem a versírást - mondta volt áldott emlékű néhai barátom, Csíki László -, bármennyire gyötrelmes és munkaigényes legyen, mint magát a verset, melyet létrehozok.” S azt gondolom, itt a lényeg: a létre hozásban. Abban, hogy kihozok valamit a semmiből a létbe. Sőt. Olyan valamit, ami egészen addig nem is volt, csak akkor s azzal lett létezővé, hogy elkerítettem a semmiből, formát s létet - lelket — adtam neki. Márpedig az olvasás is létre hozás. A valaki más által írt vers is bennem s általam jön létre; a papíron csak egyszerű kép, íráskép, tárgy, portéka, szerényke gyöngy vagy díszes majolika. S most látom, amitől tartottam az elején, nem sikerült elkerülnöm végül. Azt, hogy idézethez (idézéshez) folyamodtam a verssel kapcsolatban. Mert a végtelenségig idézhetnék a költészetről másokat anélkül, hogy mindabban benne lennék magam is, s anélkül, hogy magamról azzal bármit is elmondanék. (Persze idézhetnék a fiatal Balázs Béla Halálesztétikájának értelmében is, vigasztalásképpen - a magam s az olvasó vigasztalásául -, hogy „ötletei talán mégsem üres képzeletjátékok, ha van rokonjuk másban is” - lám, már az idézetekről való beszédhez is idéznem kell?) Mindemellett nem tudnám megmondani, mi a költészet. És lehet, ezernyi idézettel, mások tapasztalatainak sorjáztatásával sem lelném meg e kérdésre a megfelelő választ. Csak arról vannak (homályos) sejtéseim, hogy mi nem az. Pontosabban, ez is inkább csak személyes tapogatózás, mert lehet, hogy másnak épp
