Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
40 Tóth László életében, idejében, tehát - az említett értelemben - az embernek még természetes közege, szinte természeti környezete volt a vers, minden magára adó újságnak - a járási lapoktól kezdve a napilapokon keresztül a hetilapokig - volt versrovata, s e lapok recenziórovatai, szerkesztői üzenetei is rendszeresen foglalkoztak versekkel, versértelmezéssel, és a könyvesboltok vezetői sem irtóztak a verseskönyvek megrendelésétől stb. Ma már? Lapjaink is alig vannak (most ezt szlovákiai magyar viszonylatban értem), s ami megmaradt, abból is oly magától értetődő módon hiányzik a vers, mint amilyen magától értetődőn korábban a részüket képezte. (Ma már sokszor a megmaradt gyerekrovatokból is hiányzik a vers, s azokat jobbára csak a gyerekek verspróbálkozásai töltik meg, vagyis esélyük sincs máshoz mérni magukat, mint saját magukhoz, s a tájékozódási pontok és keresési szempontok minimumát sem kaphatják meg tőlük.) Visszatérő magyarázata e hiánynak, mint mondtam: az emberek nem igénylik a költészetet, nem érdekli őket a vers. És ez az, amit én nem hiszek. Nem hihe- tem ugyanis, hogy iskolázatlan nagyapám azért rendelte volna meg annak idején az Új Szót, hogy annak segítségével próbálja meg kielégíteni mondjuk a kortárs bolgár költészet megismerése iránti igényét. Mert újságkivágatai között egy Nino Ni- kolov-opust is találtam, aki egyébként magyar és szlovák költőket is fordított, s akinek létezéséről persze aligha tudhatott, míg a szóban forgó napilapban nem találkozott a nevével (mert az előző érvelési logikából, ugye, ez következne). De találkozott vele, elolvasta, s talált benne valami nagyon neki magának valót, és eltette. Mert a dolog így működik, s nem fordítva. Az olvasó sose mondja - vagy csak ritka esetben -, hogy márpedig most hozzatok nekem egy kortárs bolgár költőt. Az ember ugyanis a legtöbbször maga se tudja - s ha esetleg sejtené is, nem mindig tudja megfogalmazni, szavakba önteni hogy igazából mit keres, ám ha valaki rávezeti, ha megtalálja, nagyon hálás tud lenni érte. Vagyis, mint ismeretes, nemcsak az ember alakítja a környezetét, a környezet is alakíthatja, fölemelheti vagy leránthatja magához az embert. S hogy ez mennyire így van, napjainkban is számos példát találunk rá, csak éppen fordított előjelűt, rossz irányba mutatót, az embert inkább kárára, saját jól felfogott érdekei ellenében, semmint javára, lelki-szellemi gazdagodására és kiteljesítésére befolyásolót. A környezet tehát felkeltheti az ember érdeklődését egy addig általa nem is sejtett valami iránt, segíthet kialakítani benne valaminek az igényét, ami egészen addig nem volt meg benne. S ez, bármilyen fájdalmas is, kétélű fegyver, ám mostanság egyre inkább mintha csak az egyik felét használnánk: a rombolót, a gyilkosat, a sebeket ejtőt, s egyre kevesebbszer adódik, hogy kenyérszelésre, életmentő vagy gyógyító műtétekre használjuk ama bizonyos másik élét. Márpedig annak igazolását, hogy a vers - az előbbiek szerint, s mondjuk így: a hagyományos módon - megszűnt természetes környezetünk lenni, abban keresni, hogy az emberek úgymond nem igénylik a verset, nem több puszta szemfényvesztésnél; ez a felelősség áthárítása mindazok részéről, akik a mulandóval kufárkodnak
