Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
A hatodik érzék 39 Amiről nekem valahányszor - messzebbre nyúlva a példáért, de rögtön a kérdés közepébe találva - 1901-ben született és 1978-ban jobb létre szenderült nagyapám jutott eszembe, aki - tény, ami való - iskolázatlan ember volt. Iskolázatlan, de nem műveletlen. Igaz, csak négy elemit végzett, s írni, olvasni, számolni is csak épphogy megtanult. Ezen kívül azonban mindent tudott, amit az élhető, értelmes, a maga s közössége fogalmai és értékrendje szerint tartalmas élethez - az életéhez - tudnia kellett, sőt, többet is ennél. Azt gondolom róla: müveit ember volt, ha iskolázatlan is, s ha a műveltséget nem feltétlenül kötöm iskolai végzettséghez, az azt igazoló okmányokhoz. Természetes intelligenciáját tekintve szerintem nem kellett volna szégyenkeznie egyik-másik mai két-három diplomás, elöl-hátul dr., kandidátus mellett sem. Nagyanyámnak sem. Sokat dolgoztak egész életükben, nagy nehezen felépített világuk kétszer-háromszor is összedőlt, és kezdhették elölről, de a mesék, a dalok, a költészet s a (nép)szokások, valamint a hit, az ima segítségével közvetlen kapcsolódásuk volt olyan minőségek és (transzcendens) világok — s egy magas rendű erkölcsiség — felé is, ahol személyiségük rejtett dimenziói is megnyílhattak számukra. És olvastak is mindig; életük vége felé, már idősebb nyugdíjasként mondta egyszer nekem a nagyanyám: „Olyan sokat olvasunk nagyapáddal, hogy utóbb még megtanulunk olvasni.” Amikor nagyapám meghalt, az élete legfontosabb eseményeit megörökítő, egy-egy nagy alakú, vonalas füzetbe telenként újra és újra átmásolt - s egy József Attila-idézettel induló - feljegyzései mellett egy csomó újságkivágást találtam utána szlovákiai magyar napi- és hetilapokból: az Új Szóból, Hétből, Szabad Földművesből, másból. Érdekességeket a tudomány világából, a technika csodáiból, és - verseket. Bolgár költőket, cseh költőket, s magyarokat is, persze, Radnótit, József Attilát, sőt, Kassákot is. (Csak látszólagos érdekesség, hogy nem Petőfit tette félre magának, ugyanis őt még gyermekkorából ismerte, s a verseit a szüleitől, és népdalokként sajátította el, miként a nagyanyám is, meg a falumban legtöbben, mert Petőfi, száz esztendővel ezelőtt még a nagyszüleimhez hasonló iskolázatlan emberek életének - emberré válásának és embernek maradásának - is a nélkülözhetetlen, szerves tartozékát jelentette. Hasonlóképpen, mint ahogy a körülbelül az 1970-es évek dereka óta felnövekvő nemzedékek számára, már karonülő koruktól - legalábbis remélem - Weöres Sándor versei adják meg a biztos alapokat a világ sokoldalú birtokbavételéhez és az önmagukkal való első tartalmas találkozásaikhoz.) Anyám 2000. évi halála után szintén számos újságkivágást találtam a holmijai közt. Mondanom sem kell, verseket is szép számmal, az 1980-as évekből. Pedig neki már könyvtára is volt, benne verseskönyvek is tucatszám; zömmel csehszlovákiai magyar költőktől. De azért az újságbeli versközlések is állandó olvasmányai, rátalálásai maradtak. Az 1990-es évekbeli versfelfedezéseinek azonban már nem volt látható nyoma, s gyanítom, nem is nagyon voltak, nem is nagyon lehettek neki ilyenek, mert megszűnt a korábbi csehszlovákiai magyar lapok zöme, ami pedig megmaradt, abból meg a szépirodalom tűnt el (véglegesen?). Nagyszüleim, szüleim
