Irodalmi Szemle, 2012
2012/7 - IRODALMI SZEMLE - Tóth László: A hatodik érzék (esszé)
38 Tóth László addigi életükből, nyelvükből kitaszított csehszlovákiai magyarokban, a szenvedések magasizzású kohójában hogyan izzott fel a vers tanulatlan emberek tucatjaiban, s hogyan használták a szájról szájra szálló, esetleg levélborítékba rejtett legújabb kori veszedeleméneket, hírverset stb. - de nemcsak mint emberi kétségbeesésük, hanem mint nemzeti identitásuk megnyilvánulását is - túlélésük szinte egyetlen megmaradt eszközeként a szenvedők.) A vers (a költészet, a művészet), mondhatnám, az emberben az ember, egyértelmű emberi lényegünk, egyidős velünk, s nem véletlen, hogy nevetni is, sírni is vele tudunk csak, hogy a születésünkhöz és a halálunkhoz is a vers (a dal) adja a kíséretet. A verssel tehát nem pénzt lehet keresni, hanem utat: az útkeresés eszköze, hogy eligazodjunk abban az átláthatatlan (misztikus) bozótosban, „megfejthetetlen hieroglifák” erdejében, melybe születésünkkel - illetve életünk egy-egy helyzetében, egyik-másik órájában - jutottunk, s eszköz ahhoz, hogy alkalmasint, ha időre- órára is, kitaláljunk onnan. Nem emlékszem viszont, hogy mit hordtam össze rádióriporterem váratlan kérdésére. Bizonyára megoldottam valahogyan - s bizonyos, hogy a buta helyzethez képest is viszonylag okosan - a dolgot, már rutinból, feltételes reflexből is. Most azonban, elgondolkodva, hogy mi lehetett e kérdés kiváltója, ezúttal is a má- sodlagosságok szinte példátlan, napjainkban már-már mindent elözönlő előretörésére gyanakszom. Egy fordított logikára, amely lassan teljesen eluralja mindennapi életünket, jelesül, hogy mostanság már egyre inkább nem a lényeg felől ítéljük meg a jelenséget; helyette egyre gyakrabban véljük a jelenséget a lényegnek magának. Az élet minden szintjén és területén, amerre csak nézünk. Versről, költészetről lévén szó, annak kifejtéséhez, hogy mire is gondolok, hadd induljak ki most innen, utóbbi évekbeli régi-új pátriámból (jut eszembe, az ominózus kérdést a Pátria Rádió intézte hozzám), példáim egy részét is innen - közvetlen (szlovákiai magyar) környezetemből - véve. A rendszerváltás után - valahol mostanában, tetszésemre, a módszerváltás kifejezést olvastam helyette -, s nemcsak erre, mifelénk, talán csak a Népszabadság kivételével a magyarországiakból is, általában eltűnt az újságokból - a napi s heti sajtóra gondolok, minden renden s minden szinten - a vers, a költészet, a versértelmezés, versmagyarázat, s a verssel való foglalkozás általában, miként általában a szépirodalmi olvasnivaló is - persze, később, fokozatosan átvette mindennek szerepét az internet, pótolni azonban a hiányát máig nem (igazán) tudta. Az írott-nyomtatott sajtó által az otthonokba becsempészett vers megszűnt úgymond olyan természetes környezetünk lenni, mint amilyennek az hosszú idő alatt kialakult (miközben a sokféle okból visszaszorult s nemegyszer ugyanennyi okból visszaszorított [visszaszorult] népköltészet is elvesztette eredeti szerepét és jelentőségét [s talán terepét is], s amikor az ember egyszer-egyszer megkérdezte e lapok döntnökeit (új tulajdonosait, főszerkesztőit, szerkesztőit faggatva), hiszen ilyen-olyan indíttatásból elsősorban ők adták áldásukat e súlyos és alapvető szerkezeti átalakításokra), rendszerint azt a válasz kapta, hogy nincs rá igény.
